„Mit szeretnél 40.szülinapodra?” –kérdezte a lányom, a legnagyobb az ajtófélfának dőlve, arcán a „úgykellnekedöregszel” vigyor ült.
A laptop az ölemben, kezem a billentyűzeten, az agyam éppen nem itt járt. Az elsőszülöttömre néztem és visszatértem a jelenbe.
„Lássuk csak…” –és, az eddigi életem gyors diavetítésként szaladni kezdett előttem.

1. A nagylányom apja, néhány évnyi együtt járás után vett feleségül hirtelen, pedig nem lett volna szükség a rohanásra; de Ő azonnal akarta. Én szerelmes voltam, és megrészegített a gondolat, hogy fehérben, hófehérben menyasszonyként vonulhatok végig a házasságkötő vörös szőnyegén; hát, igent mondtam. Fél év múlva boldogan újságoltam a férjemnek, várandós vagyok de az öröm egyedüli maradt.
Félidős terhesen hagyott ott, hazugsággal maga mögött és a szülés estéjén tudtam meg, hogy egy másik nő miatt. Egyedül szültem, soha nem látta a lányát, és soha nem segített semmivel. Túléltem.
2. A második férjem akkor lépett az életembe, amikor a lányom már 2éves volt. Elhittem, hogy szeret bíztam benne, most talán egész családom lesz. Nem bántam, hogy gyermeket szeretne, hamarosan terhes lettem. A sors iróniája, hogy félidős állapotos letehettem, amikor a rendőrök elvitték, mert az újdonsült férjem „elfeledte” közölni velem, az igazat: börtönből jött ki szabadságra és nem ment vissza. Csalásért, okirat-hamisításért ült, de azt mondta, megváltozik, várjam meg Őt. Látogattam, csomagokat küldtem neki, megvártam. Egyedül szültem ismét, de még mindig hittem.
Nem változott meg. Válni akartam, Ő meg a fiát. Nem részletezem. Egy, a lányom fejéhez tartott pisztoly győzött meg, arról, hogy a fiam az ára a lányom nyugodt életéért. Két éves kora óta nem láttam (nem engedték) a fiam, aki ebben az évben tölti a 16életévét.
3. Harmadszorra már nem akartam férjhez menni. Az akkori szabályok viszont köteleztek rá, hiszen csak abban az esetben kaphattunk lakáshitelt, ha házasok voltunk. Irodás esküvőnk volt, és a második fiam, sorban a harmadik gyermekem betöltötte az első életévét. Családként éltünk, és saját lakásunk lett. A férjem, élte a házasemberek életét, én szerettem volna, ha ennél többet adtunk volna egymásnak. Beszélgettem vele, hogy mire vágyom, és kértem csináljunk családi programokat, sétáljunk stb. Nem akarta. A számítógép lett a mindene, beadtam a válást 7év után. Sohasem emésztette meg a döntésemet, de tenni nem tett a kapcsolatunkért.
A közös lakást eladva, a részemből vettem egy másikat hitelre, és elkezdtem az életem.., sokadszorra.
Még mindig hittem.
4. Az akkori munkahelyemen ismertem meg a negyedik „versenyzőt”. Soha nem voltam még a helyzetben, amiben vele keveredtem. A szeretője lettem, és elhittem neki mindent. Sokat panaszkodott a feleségére mennyire nem szereti Őt, aki reggeltől- estig dolgozik a családjáért. Rengeteget beszélgettünk, a lakásomhoz kulcsot adtam neki és bíztam benne feltétlenül. Egy év múlva, szilveszterkor szakítottam vele, mert azt mondta, újra megpróbálja a feleségével rendbe tenni a házasságát; én ebben viszont nem akartam akadály lenni, hagytam, hogy rendbe tegye az életét. Néhány hét múlva 3szatyorral jelent meg nálam, velem akart élni. Nem küldtem el, mert szerettem és hittem talán, most sikerül végre az élet, amit valaha elterveztem magamnak, a gyermekeimnek.
Az első verést akkor kaptam, amikor már eladtam a saját lakásomat.. Valószínűleg ekkor már terhes voltam, én a kis naiva, aki még mindig azt hitte boldog, lehet valaha. Itt, még bocsánatot kért. A válásával magyarázta idegállapotát, és a részegségével. Amikor kiköltöztünk a közös házba, viszont már nem volt megállás. A hitel, a pénztelenség, a munka hiánya teljesen elvette az eszét. Egyre többet és többet ivott, és egyre többször járt el a keze. Vert terhesen engem, és bántotta a velem élő két gyermeket is.
Szülés után 4héttel menekítettek el minket a 75%-ban tulajdonomban lévő házból. „Apu” nem sokat bánkódott, mert pár héttel a menekítésünk után már volt utódom, aki azóta nyalogatja az exem sebeit, vállszélességgel támogatva annak hazugságait..
A történtek óta, (lassan két éve) egyedül vagyok. Az Anyaotthonból, saját lakásba költöztem, munkahelyem van és a gyermekeim velem élnek. A legkisebb „Ugrifüles” hamarosan két éves lesz, de „Apuval” még mindig pereskedek. Ott, ahol tudja, megkeseríti az életemet, de ezzel a kislányáét is, akivel semmilyen szinten nem foglalkozik. A harmadik férjem, aki az óta sem törődött bele a válásunkba össze fogott a negyedik exemmel. A harmadik, a negyedik perében tanúskodott ellenem; a negyedik pedig, a harmadik perében tanúsította milyen szar anya, és társ vagyok. Hol polgári perre járok, hol a büntetőre, az utóbbit az apa ellen indítottak a bántalmazásunk miatt.
A magyar jogszabályokat, már kívülről fújom és próbálok életben maradni az útvesztők tengerében.
Hány életem van? Sok. Nagyon sok. De, mindig talpra állok. Már nem hiszek, és nem akarok társat sem. Szétszakadok a mindennapok súlya alatt, de Anyu, a barátaim, akik mellettem álltak és állnak, no meg az új barátok, akiket a szörnyű múltam után kaptam; sokat segítenek.
Anya vagyok, és barát, szakácsnő, pszichológus és egy biztos pont a gyermekeim életében.
Reményeim szerint, egy jó munkaerő,  mert szeretem azt amit csinálok; jól érzem magam.
Barát , mert évek óta ott vannak mellettem emberek, akikre számíthatok a bajban, és a jóban is; de ez fordítva is igaz, hiszen figyelek rájuk én is, az életüket kísérem.
„Csak idő kérdése, és megint hisz majd a férfiakban!” –mondja minden alkalommal a Pszichomókusom, de én csak mosolygok rajta. Megsérültem, s bár gyógyulok mégis ez a bizalmatlanság gyógyíthatatlan. Elszántan vezetem a kis „családi vállalkozásomat”, ami nem nyereséges, de mindenki jól érzi magát benne, boldogok és nyugodtak vagyunk. Nem akarok férfit az életembe.
„Anya! Kérdeztem valamit!” –lökötte meg a vállam újra a legnagyobb lányom, majd ezt megerősítvén Furi (a legkisebb) is ráncigálni kezdte a lábamat. Kerek kis arcán csokimaradványok, kezében egy félig megrágott sárgarépa ékeskedett.
Visszazuhantam a jelenbe, a laptopon a jelentésem félkészen, előttem a kölkök, akik még mindig a válaszomra vártak.
„Szóval, mit szeretnél?”
„Mit? Csak azt, hogy soha ne legyen ennél rosszabb nekünk, amiben most élünk.” –mondtam, és méhemnek gyümölcseinek legnagyobb meglepetésére magamhoz húztam őket, és bőgni kezdtem.
„Hát torta meg ajándék, az nem kell?” –kérdezték megszeppenve, nem tudva mit kezdjenek síró anyjukkal.
„De.., dobostortát és cserepes növényt, azt nagyon szeretnék..” –néztem szipogva  rájuk.
„Gondolhattam volna, Anyánknak a virág a mániája!” –legyintett a nagylányom és kiterelte a húgát a szobámból.
Na, meg a múlt végleges felszámolása a lelkemben, az volna az igazi….