Szemüveges, esetlen, gátlásos gyerek voltam. Csúfoltak, megkergettek, vertek. Reméltem, középiskolában jobb lesz, de tévedtem. A fiúk idétlenebbek voltak, mint a falumban. Barna hajú, barna szemű fiú, Péter más volt, mint a többiek. Kollégiumban lakott. Mesélte: három lánytestvére mellett nem jut hely számára a szoba-konyhás lakásásban.„Fészekből kipottyant” fióka lett belőle. Engem a múlt árnyai üldöztek, a hozott életem. Neki a távolság, a család hiányával kellett megküzdeni. Magyar tanárunk, Gabi néni irodalmi szakkört szervezett. Bennünket is beválasztott, így többet találkoztunk.

Az első színpadi szereplés nagyon jól sikerült. Anyám szeme láttára húzott magához és nagy puszit nyomott arcomra. Bokámig pirultam, ő meg mosolyogva mondta: Éva a legszebb lány! Ééééén, legszebb????? A kis béka, az idétlen szemüvegemmel a nyakigláb komplexusos formámmal.– Szemüveged alatt csillogó, kék szemed mindent elárul – válaszolta. Óvatosan, szeretettel szedte le rólam az okulát, s leheletnyi puszit kaptak látó szerveim.

Angol nyelvre osztottak, de a német nyelvtanulást is folytattam. Szombatonként kedves tanárnő foglalkozott velem. Minden héten elkísért, s megvárt. Sokat beszélgettünk. Akkor még nem tudtam, hogy ez már szerelemféle.
Októberben a hazafelé tartó buszon ültem, egy falubeli fiú szólt: – „A barna srác nyújtogat valami levélkefélét.”
Ceruzával írta, cakkosra tépett noteszlapra: „Kedvesem! Nem tudtalak felköszönteni, mert nagyon csóró vagyok. Pedig szerettem volna valami meglepetést szerezni. Boldog születésnapot! Ha leszállsz, egy csókot adok.”
Ráztam fejemet, nem lehet.

Gondosabb lettem hajammal, magammal. Kértem, legyen új szemüvegkeret. Anyu kérdezte: tán csak nem Péter miatt a szakkörből? Vasárnapra hívd meg ebédre. Szárnyaim nőttek, alig vártam elmondhassam a hírt. Gondoltam nagyon boldog lesz.
Cipője orrával rugdalta a kavicsot, s rázta a fejét NEM! Neeeem, miért?……Nézd az egyetlen drapp kabátomat, leöntötték a „hüle koleszes” társaim tintával. (1963 volt, még töltőtollas korszak). Segítséget kértük, s gyorstisztításra került a kabát.

Remegő lábakkal álltam a busznál. A virágcsokor kiesett kezéből leszállásnál, olyan zavarban volt. Vagyis mindketten. Éreztem, tudtam, anyuék már az ablakból lesnek minket. Tesztelik a srácot.
Nevetős, vidám, kellemes napunk volt. Néha kezünk összeért az asztal alatt, de szigorú apámra való tekintettel viselkedtünk! Szüleim jelenlétében kaptam a búcsú puszit!

Karácsonyi szünetre hazautazott Pestre. Nem örömmel, inkább a Mutter miatt. Lenne kedved 1 napra feljönni? –kérdezte. Szívem torkomban dobogott, s igent mondtam. Telefonunk nem volt, meghívásos elérhetőséget beszéltünk meg.
Szikrázó, havas ünnepek után minden nap futottam a postára:
– Bözsi néni nem kerestek???. Nem angyalom….
Tettem a dolgomat. Megszámoltam a fahasábokat a kosárban, a széndarabokat a vödörben. Ha ennyi meg ennyi, akkor talán ma hív.

Elkezdődött a második félév. Került, még rám sem akart nézni.  Mi történt?  – Végleges lesz az állami gondozás! Nem szeret engem senki? Nem gondolkodtam, átölve tartottam, amíg tanárnő szét nem hámozott minket: s máris invitált a tanáriba. Akkoriban még ellenőrzőbe beírós esetnek számított.

„Egy pár voltunk”. Igazi, gyermekien tiszta diákszerelem. Télen dobáltuk egymást hógolyóval, tavasszal megkergetett a parkban, ősszel rugdaltuk a leveleket. Egy-két bátortalan csók, séta közben fogtuk egymás kezét. Érettségi banketten sírt és nagyon berúgott. Senki hozzátartozó nem jött.

Bentlakásos szakiskolában folytatta a tanulmányait Pesten. Leveleztünk, s feleségül kért. 20 évesek voltunk! Korainak tartottam.
1x csak betoppant a munkahelyemre. Meg sem lepődtem, mert végig erről ábrándoztam.. Tihanyban dolgozott, s” átugrott” a túloldalra.
Ugye elmegyünk hozzád, kérdezte. Hazafelé bevásároltunk, bort is természetesen. Míg készült a vacsora már férfi módra ölelt, csókolt, éreztem vágyát, türelmetlenségét. Bár eljutottunk az ágyig, de én még „éretlen” voltam.  Nem sürgetett, megértő volt. Csendesen hallgattuk az éjszaka neszeit. Megismételte: jó állásom, szakmám van, legyél a feleségem, megélünk.  – Nagyon fiatalok vagyunk, rossz döntés!
Mikor hajnalban elindult a vonatra, zokogva téptem az ablakrácsot. Futottam volna utána, de az eszem győzött.

Hosszú idő eltelt, férjhez mentem. Nem tudtam róla semmit.
Évekkel később levél érkezett: érettségi bizonyítvány másolata miatt segítségemet kérte. A találkozókról mindig lemaradt, összegyűjtöttem néhány társunkat. Mesélte, Németországban főiskolát végzett, megnősült, elvált, a lányáért rajongott.

40 éves érettségi találkozó szervezésekor minden ismert címéről, munkahelyről visszajöttek a levelek. Pedig nagyon szerettem volna megtalálni. Férjem meghalt, egyedül éltem. Megtudtam, ő akkor már holtvágányon volt.  Albérletben lakott, betegápolóként dolgozott!  Múltbéli hibám: hogy így alakult a sorsa?

Megbántam-e a 20 évesen meg nem tett lépést? NEM ÉS NEM! Szépnevű, szépszemű „ARANY”-om, képe szívemben még mindig a régi kamaszként él.
S ott is marad végleg.