Amíg az ember pályakezdő multis marketinges, a képlet viszonylag egyszerű: dolgozd ki a beled a cégért, hiszen most szerzel tapasztalatot, nincs még saját családod, ráérsz, és még élvezed is, hogy pénzt keresel. Az, hogy lassan a heti edzés mennyiség egyre kevesebb a fenék körméret meg egyre nagyobb, még nem izgat annyira és a megnövekedett stressz mennyiséget is egész jól lekezeled.

Aztán amikor úgy érzed, hogy már továbblépnél, netán megérdemelnél egy vezetői állást, akkor inkább azt közlik veled, hogy köszönik szépen a munkádat. Pedig még egy MBA-t is megcsináltál közben. Na mindegy, nagy levegő, interjú hegyek, egyre nagyobb undor az agymosott multi világtól és egyre nagyobb bizonyosság, hogy már nem ígéretes pályakezdő, hanem akár szülő korba került nő vagy.

Ekkor, 7 évvel ezelőtt, egy viszonylag véletlen beszélgetésből rövid úton marketing kommunikációs cégalapítás lett, 2 alig ismert kolleginával, utólag bevallom, kicsit vakmerően, megalapozatlanul és hirtelen. Persze nem a filmekből látható reklámügynökségre kell gondolni, elit irodával, rengeteg alkalmazottal és állandó üzleti ebédekkel, hanem kemény munkára, szuterén irodára, tizenéves saját autóra stb. Mindehhez társult a férjem szintén magánvállalkozása és egyéb projektjei, ahova néha beleokoskodtam és együtt lavíroztunk a főnök nélküli ál-szabad vállalkozó életben. Közben felépült álmaink háza, eladósodtunk egy életre, mégis minden rendben volt, tulajdonképpen már csak egy gyerkőc hiányzott.

Mikor drága nagymamám halála után összeszedtem magam és már fejben is sikerült lenyugodnom, valamint elképzelnem, hogy ha majd nem leszek teljesen ura mindennek és igen, ki leszek szolgáltatva a páromnak, akkor sem áll majd meg az élet, akkor végre sikerült teherbe esnem. Projekt menedzseléshez szokott agyam össze is állította a cég további menetét, táblázatokat és leiratokat gyártottam a folyamatokról, miket csinálok majd otthonról, mikor térek vissza dolgozni, minden ki volt találva. Hét hónapos terhesen még átköltöztettem az irodát, úgy nézett ki, ura vagyok a helyzetnek. Aztán az első hideg zuhany: 3 héttel a szülési időpont előtt a cégtársam (ekkor már csak ketten voltunk tulajok) közölte, hogy ő mégsem csinálja ezt tovább és visszamegy valami céghez. Puff neki! Akkor ki fogja vinni a céget? Az asszisztens vagy a grafikus? Kész, bezárjuk a kaput. Nekem meg a Gyes után nem lesz hova visszamenni. Szuper! Válságmenedzselés indul, gimnáziumi barátnő beszervez segítségnek, két CTG vizsgálat között ügyvéddel intézni cégtárs kiválását, káposzta aggyal átvenni a futó projekteket. Ja, és az asszisztens is felmondott. Második hideg zuhany: ideálisra elképzelt szülésem nem teljesen terv szerint alakult. Gyakorlatilag, ha a férjem nem tapos a gázra és nem az az orvosi team vesz fel, aki, akkor bizony sem én sem a kisfiunk nem éltük volna túl azt az előre nem látható komplikációt, ami adódott. A baba csecsemő intenzíven, én kivérezve, zéró életerő, háttérben a céges gondokkal, amik akkor hirtelen nem is tűntek annyira fontosnak, munkába való visszatérésem kissé átütemeződött. Cég új irodáját felmondva hazaköltöztettem az étkező asztal sarkára mindent, hát nem volt egy siker sztori feeling.

Gimnáziumi barátnő nem vált be, ügyfelek panaszkodtak, 4 hónapos gyerek mellől elkezdtem dolgozni, két szoptatás között (mert azt nem adtuk semmiért) és alvás időben zsonglőrködtem, közben a születés körüli gondok miatt fejlesztő torna, extra vizsgálatok miegymás. Amikor azonban a kisded elkezdett kevesebbet aludni és többet mozogni egyre nehezebb lett, néha csak az este maradt. Nem kifejezetten ügyfélbarát munkatempóban, de visszahoztam a céget a halálból, nagy segítséggel a nagymamáktól és kiváló páromtól, mert a bölcsi nekem 1,5-2 éves korig nem is volt opció. Volt olyan rendezvényem, ahova a párom odahozta kocsival a kisfiunkat én meg kiszaladtam szoptatni majd befejeztem a melót éjjel. Érdekes adalék, hogy amikor egy osztrák munkára kellett kiutaznunk és említettem szoptatós mivoltomat, a világ legtermészetesebb módján fizették még a férjem útját is, hisz szükségem volt segítségre. Furcsa időszak volt: néha teljesen belepörögtem a munkába, akkor lelkiismeret furdalásom volt, hogy micsoda anya vagyok, aztán napokig babáztam, miközben az elvégzendő feladatokon járt az eszem. Ha nem jött munka, azon aggódtam, hogy megmarad-e a cég. A férjem, csak nézett: „ha van munka az a baj, ha nincs munka, az a baj?” Hát igen, valahogy úgy. Elvesztettem a balanszot és esélyét sem láttam, hogy visszakapjam. De azt tudtam, hogy nagy céghez visszamenni dolgozni, az engem már kikészítene. Aztán ajánlottak valakit, aki szakmabeli volt, fölös kapacitással. Bejött! Azóta is sikeresen dolgozunk együtt. Fiam 2,5 évesen gyönyörűen beszokott egy Csanába, ahol remekül érzi magát, én már minden nap tudok dolgozni egy bizonyos törzsidőben, csak a főzést-mosást-edzést kell beiktatni a mailek közé, mert az ovi után azt a pár órát szeretjük együtt tölteni totális ráhangolódásban. Időközben még egy lánykérés is becsúszott, úgyhogy 12 év után, a másfél éves kisfiunkkal a karunkon lagzit csaptunk, remek volt! Még az sem zavart, hogy nem sikerült visszakerülnöm a versenysúlyomra.

Hozzáteszem, ezeket az éles váltásokat nehéz lett volna ép ésszel feldolgozni egyedül, a szobában ücsörögve. Én is voltam mélyen, tanácstalanul, bár engem általában kemény csajszinak ismernek, aki nem egykönnyen billen ki, a szülés körüli dolgok gyökeresen megváltoztattak mindent bennem is. Az hagyján, hogy egy hulló falevéltől is el tudom bőgni magam, de a férjemmel is átléptünk egy újabb dimenzióba, az örök szövetség földjére, ahol már az ajándékok is elvesztették jelentőségüket, hiszen annál többet, hogy megmaradtunk és együtt van a kiscsalád, nem is tudunk adni egymásnak. Minden gyerek a gyerekem lett a világon, képtelen vagyok erőszakos dolgokat nézni, korábbi kedvenc sorozataim is megfogyatkoztak. A nehéz pillanatokon való átlendüléshez mindenki a saját módszerét kell, hogy megtalálja, nekem a család, a sport, a természetgyógyászat és a kineziológia együtt tette meg áldásos hatását. Azt is elfogadja lassan analitikus agyam, hogy a balansz örökre elveszett, a jövő nem tervezhető úgy, mint korábban, de van helyette csoda család és még munka is.

Szóval most már sínen vagyunk, mi jöhet még? Augusztusban egy kistesó! Akkor majd újratervez. Ugyanis most nem vagyok hajlandó előre folyamatábrát rajzolni. Viszont biztos vagyok benne, hogy valahogy lesz.
Kahlil Gibrantól olvastam: „Bizony, mérlegként függtök öröm és bánat között. Csak aki üres, az mozdulatlan és kiegyensúlyozott.”