A múltkor láttam egy műsort a tévében, ahol egy életvezetési tanácsadó (hát persze hogy life coach) arról beszélt, hogy a klienseitől rendszerint azt kéri, rajzoljanak az életben betöltött szerepeikről egy tortadiagramot. Ezen gondolkozom késő este, miközben a gép előtt bóbiskolok, arra várva, hogy tetszetős és frappáns marketing anyag kerül ki a kezem alól előbb vagy utóbb. Közben a lábamat mustrálom, le kéne borotválni, ha holnap szoknyát akarok felvenni. Márpedig azt akarok, mert csinos és sikeres nőnek kell látszanom. Holnap mindenképpen.

Inkább maradok az étkezőasztalnál (ide szorultam a laptopommal az új lakásban, a fene gondolta, hogy otthonról fogok dolgozni és kéne egy dolgozószoba is) és nekiállok a saját tortámat megrajzolni – ha már sütni sose sütök. Ennek ugye az a lényege, hogy fel kell osztanom egy hivatalosan kördiagramnak nevezett formát, aszerint hogy hány szerepkört tulajdonítok magamnak. Csak úgy hasraütésre, érzésből, kedd este 11-kor.

Hát úgy kezdem, hogy ANYA vagyok: az emeleten szuszogó Tünde és Lala édesanyja. Jó nagy darabot kiszínezek a körből, alig marad valami, pedig tudom, hogy tartalékolni kell. De mégis, 9 éve az összes létező idegszálammal anyaként funkcionálok: anyaként vagyok nő, munkaerő, barát, testvér, szüleim gyermeke, anyósom menye, szomszéd, városvédő, kutyatartó gazdi és az összes többi. Az anyaságra nem készültem, az csak jött, államvizsga után egy hónappal szinte percre pontosan: szép lassan barátkoztunk meg egymással, összecsiszolódtunk, mára már egyek vagyunk. Amíg csak Tünde édesanyjaként kellett helyt állnom, addig novícius voltam, Lalával értem igazi tapasztalt senior anyává. Pedig őt sem terveztük konkrétan, maximum csak gondolkoztunk rajta, de mivel Lala nagyon határozott személyiség, egyszer csak eldöntötte, hogy MOST akar megérkezni és mi nagyon örültünk ennek az elhatározásának.

Ahogy ezt végiggondolom, rájövök, hogy a bölcsiben még nem fizettem be Lala ebédjét, pedig tegnap volt a határidő és Irénke néni morcos lesz, hogy már megint mi, mit mi, ÉN felejtettem el. Erről eszembe jutnak a feladandó csekkek is, amiket mindig a hűtőre mágnesezek, hogy szem előtt legyenek. Sandán odapillantok és látom a legyező alakúra csúszott csekk-köteget. De jó, hogy ránéztem, most beugrott, hogy elő kell vennem a darált húst a fagyasztóból a holnapi ebédhez.

Spagettit tervezek, azt nagyon jól tudom, még a londoni ösztöndíj alatt tanította meg nekem egy olasz srác, milyen is az igazi, mármint a bolognai szósz. Na de tésztát mégsem főzök, az 3-as kód, csúnya szénhidrát és én már rég csak szexbálna vagyok szexbálvány helyett. Igen ott van rajtam a plusz 5 anyakiló, én így hívom, Tünde a strandon egyszerűen csak leúszógumizza. Olyankor én már nem kérek lángost, csak a gyerekeknek veszek. Jó, eldöntöttem, akkor fasírt lesz, azt is szereti a család és az is csak 20 perc.

A múltkor fokhagymával kevert emberszagban álltunk a trolin, dehogy álltunk, passzírozódtunk az esti csúcsban, mikor Tünde fennhangon megszólalt: emberfasírt! Az ájulás környékezett, mert eszembe jutott, hogy a minap megtalálta az éjjeliszekrényemen Örkény egyperceseit, aminek rezüméje pont a Fasírt című szösszenet és kényszerolvasó lévén ebbe is, mint mindenbe, rögtön beleolvasott. Azonnal megéreztem a lehetőséget, hogy íme itt az intellektus perce, alma és a fája pedig az irodalmon keresztül kerülhet még közelebb egymáshoz. Éppen elkezdtük volna értelmezni az egypercest, mikor is Lala leesett a lépcsőről, nekem meg döntenem kellett, a lányomat hagyjam magára az irodalommal vagy a fiamat a vérző orrával. Persze, hogy rohantam menteni. Hát ott a trolin, a gőzölgő emberpárlatban láttam, hogy Tünde feldolgozta az élményt: a kilencéves absztrahált!

A fasírtról mindig anyósom jut eszembe, aki szerint fasírt eszünk, és nem kell tárgyeset, hiszen alapból ott a szó végén a -t. Az ember bicskája hajlamos magától kinyílni bizonyos ártatlan anyóstulajdonságokra is, hát az enyém valami miatt pont ettől nyílik ki. Persze szóvá nem tenném, mert hát a Mama nyelvhelyességét az ember lánya (a Mama menye) nem javítja ki, kivéve Tündét, de hát ő a Mama egyetlen lányunokája. Úristen, Mamának holnapután névnapja, be kell szerezni villámgyorsan valami csinos haszontalanságot.

Majd nézek valamit a neten. Jut eszembe, meg akartam nézni, mi is az a penthouse lakás. A barátnőm a múltkor erről áradozott nekem, én meg nem mertem bevallani, hogy fogalmam sincs miről beszél. Az az igazság, a lakásvásárlásról nekem csak a svájci frank aktuális árfolyama ugrik be.
Közben szépen gyűlnek a satírok a diagramon: vagyok még családi ügyintéző és kapcsolattartó, háziasszony, barát. Mindegyik egy külön szelet. Már majdnem kész, de persze újra kell rajzolnom, hiszen nem maradt elég hely annak, hogy dolgozó nő vagyok. Legalábbis próbálok lenni.

Kényszerűségből amolyan önfoglalkoztató, hiszen két kisgyerekkel, szerény munkatapasztalattal és a válságban értelmezhetetlen szakmával harminc fölött nem igazán vagyok piacképes. Pedig küldtem az önéletrajzokat, több százat, bizniszruhákat vettem, szolidan rásminkeltem az éjjeli riasztások nyomaira és állásinterjúkra jártam rendszeresen, egészen 30-ig számoltam. Utána újraszerkesztettem az önéletrajzomat és beírtam pluszba a családi állapot részhez, hogy két gyerek. A barátnőm szerint, micsoda öntudat, de nem, ez inkább praktikum: csak akkor hívjon be, ha így is kellek nekik. Nem kellettem. Most sok munka van, pénz alig és csak néha, de legalább én szedem össze délután a gyerekeket.

Valahogy megakadtam a tortámmal: kész is van? Férjem a nappaliban nézi az esti meccs összefoglalóját, kérdezem tőle, milyen szerepeim is vannak nekem? Kérdezi, hol? Mondom, hát hol, hát az életben. Néz rám értetlenül, nem érti, mit akarok éjfél körül ezzel, nézné inkább a tévét. De azért felel: drágám (mert így hív, még 12 év után is), te vagy az életem alfája és omegája. Csak nézek rá, várom, hogy ad valami további kapaszkodót, de ő már újra a képernyőt bámulja. Te jó ég, azt kifelejtettem a diagramból, hogy FELESÉG is vagyok… Akkor újratervezés, és holnap inkább nadrágba megyek.