Első szerelmem története

Tinédzser koromban sokat gondolkoztam rajta, hogy vajon létezik-e előre elrendeltetés vagy sokkal inkább a szabad akarat –esetleg a véltetlen- az, ami vezérli életünket. Sokáig szentül hittem, hogy különösen a mai materialista világban nincs már helye a sorsnak, hiszen mindenki vasakarattal valósítja meg önmagát és vágyait, de az élet nem engem igazolt..

Középiskolás voltam, amikor sikerült kikönyörögnöm otthon, hogy elmehessek kedvenc együttesem, a Metallica koncertjére. 1993-ban 16 évesen ez egy életre szóló élménynek ígérkezett – akkor még nem is tudtam mennyire!
A koncert a várakozásnak megfelelően remek volt, addig a pontig, amíg a hangulat annyira a tetőfokára hágott, hogy a küzdőtéren, ahol én is voltam, mint egy hullám megdőlt a tömeg és én a földre kerültem. Nagyon megijedtem, de egy kicsivel mögöttem álló fiú megfogott hátulról és felhúzott. Utána gyorsan elhagytam a terepet és az ülő szektorban kerestem helyet. A koncert után az úton hazafelé nézelődtem a stadion körül, hátha meglátom a fiút, hogy legalább utólag megköszönjem neki, hogy felsegített, de nem sikerült. Később arra is gondoltam, hogy esetleg írok a Pesti Est újságba egy apróhirdetést, hátha olvassa, de annyira valószínűtlennek éreztem, hogy végül nem tettem, így az eset megmaradt szép emléknek.

Sok év, sikerek, sikertelenségek, valamint számos változás után estéimet egy kis edzőteremben kezdtem tölteni munka után és zenei rajongásom is új tárgyat talált a Rammstein nevű formáció képében. Ez a gyakorlatok közti szünetekben jó beszédtéma lett egy bizonyos fiúval, aki szintén ott edzett és szerette az általam kedvelt zenei irányzatokat. A beszélgetések lassan áttevődtek az edzések utánra és 2006 márciusától már nem csak a terembe jártunk együtt.

Innen a történet szinte meseszerű fordulatot vesz, annyira, hogy még Anyukám is csak hitetlenkedve pislogott, mikor utóbb meghallgatta.
Történt egyszer, hogy esti programként Metallica dvd-t néztünk és az anno 1993-as koncerten nosztalgiáztunk, én pedig felidéztem elesésem történetét és viccesen megkérdeztem, nem Szerelmem volt-e aki akkor felsegített? Mivel minden vicc, ahogy mondják, 50 %-ban igaz, a kérdést félig komolynak szántam, hiszen még mindig pontosan emlékeztem a fiú ruhájára és arra, hogy nagyon hosszú vörös haja volt, akárcsak neki. Ekkor elkerekedett a szeme, mint aki nem hisz a fülének és elmondta, hogy ő bizony felhúzott egy fehér pólós, rövidgatyás, vékonyka szőke lányt a földről, aki előtte esett el, ahogy feldöntötte a tömeg, és aki utána gyorsan eltűnt a lelátók felé..

Hihetetlen? Véletlen? Lehet, hogy mindketten mással találkoztunk csak hasonló helyzetben? Biztosan nem, ezt a személyleírások is kizárják (az én ruhám is stimmelt). Én inkább sorsszerűnek mondanám és maximálisan hiszek benne, hogy nekünk újra találkoznunk kellett, és nem csak azért, hogy megköszönjem, hogy felsegített..
Most 2011-et írunk. Amíg gépelek, a mellettem lévő ágyon szuszog 1,5 éves kisfiúnk. Ő még nem jár koncertre csak Zenebölcsibe, de majd biztosan elkezdi azt is egyszer, én pedig kívánom neki, hogy hasonló élményekkel gazdagodjon. 🙂