Csak egy kis pánik

Mi van, ha valaki nem született feleség?
Úgy kezdődött, hogy Tamás szörcsögött. Magabiztosan rántottam ki egy papírzsepit a dobozból, és az orrához nyomtam: na fújjad, kisöreg! Annyiszor láttam már, ahogy az apja csinálta, meg más anyák is, gondoltam, mi lehet ebben olyan nehéz? A gyerek vett egy nagy svungot, és egy fújással teleküldte a tenyeremet egy nagy adag sárga trutyival, miközben a zsepi hótiszta maradt. Egymásra meredtünk. A hétéves meg a harminchét. Tamás elvigyorodott, és egy „Fúúúúj” csatakiáltással kiszaladt a fürdőszobából, magamra hagyva arcürege melléktermékével meg a fertőtlenítő kézmosóval.

Akkor már tudtam, hogy a régi életemnek vége. A lelkiállapotomat nevezhetjük szülés utáni depressziónak is, de mivel szülés nem volt – a két hétéves ikret nem én szültem – a jeges rémület találóbb kifejezés. Adva volt egy budapesti szingli, menő marketinges állással, belvárosi kislakással, megszámlálhatatlan körömcipővel, és persze zéró saját gyerekkel, aki egy mély szerelemnek köszönhetően egyik pillanatról a másikra egy kertes házban találta magát, hétvégente két hétéves ikerfiúval. A született anyák és feleségek persze mondhatják, hogy „Ja, csak hétvégén, hát az smafu!”, nekem viszont mindez maga volt a sokk. Kisebb-nagyobb szívzűröket leszámítva hosszú ideje független voltam, esténként popcornon éltem, a mosogatógépet csak „anyu” fedőnéven ismertem, és munkaidő után az volt a legfőbb gondom, hogy fodrászhoz menjek vagy moziba. Jó, volt egy kutyám, aki afféle „előgyerekként” rászoktatott a rendszerességre, de ettől függetlenül élveztem az „azt csinálok, akit akarok” luxusát. És akkor a Sors összehozott egy elvált férfival, akivel az első mámoros fél év után áttettük székhelyünket a garzonomból az ő kertvárosi házába. És együtt bevállaltuk a „gyerekes” hétvégéket. Mélyvíz. Sőt…Mariana-árok.

Kezdjük rögtön azzal, hogy nekem fogalmam sem volt róla, hogy egy négytagú család napi háromszori étkezése ennyi logisztikával jár. Az első hétvégén 18-szor pakoltam ki meg be a mosogatógépet, és 14 tiszta üvegpoharat vettem ki a konyhaszekrényből és hurcoltam a lakás különböző pontjaira, a három fiú (a két kicsi meg egy nagy) után. Mert ugye pótolni kell a folyadékot, hiszen meleg van és náthásak. De mire megjegyezném, hogy ki miből ivott, a poharak rejtélyes módon elvándorolnak a helyükről, és hiába szagolgatom, nem tudom megállapítani, hogy melyikben mi volt, ujjlenyomatot meg mégse vehetek róluk, a baktériumtenyészetről nem is beszélve…

Aztán ott a kutya. Kis tacsim, Lulu hamar elbűvölte Ádámot és Tamást, olyannyira, hogy úgy döntöttek: Starwars-osat fognak játszani vele. A kerti sufniból magukhoz ragadtak két botot, az volt a fénykard, és üvöltve nekitámadtak a kutyának, aki ijedtében úgy a falra lapult, mint egy matrica. Elmagyaráztam nekik, hogy Lulu ettől megijed, képzeljék el, hogy őket támadná le bottal egy Csubakka méretű lény (a méretarányok érzékeltetésére ez jutott eszembe, működött). Kérdezték, honnan tudom, hogy Lulu megijedt? Mert behúzta a farkát. Ha nem húzza be, akkor nem fél? Nem, akkor nem, sőt ha csóválja, akkor kifejezetten jókedvű. A délután hátralevő részében Lulu lelkiállapotát figyeltük, sőt „kutyául” is megtanultunk így együtt, ami nem volt túl bonyolult, csak minden mondat elejére oda kellett biggyeszteni egy vau-vaut. Estére mindenesetre fáradtabb voltam, mint a fent említett kutya, és titokban azt tervezgettem, hogy veszek egy repülőjegyet Bora Borára. Csak oda.

Párom csak vigyorgott a kétségbeesésemen. „Nem tudtad, mit vállalsz, ugye?” Hát, tényleg nem. Fogalmam sincs, hogy bírják ezt a családanyák, akik munka meg háztartás mellett még gyereke/ket is nevelnek. És nemcsak hétvégén. ÁLLANDÓAN! Be kellett látnom, hogy amit eddig csak páholyból néztem, az egyik napról a másikra főszerep lett. Az én főszerepem, a közönségem meg két 7 éves, akik mindent látnak, mindent (ezerszer) megkérdeznek és állandó figyelmet igényelnek. Nincs több kényelmes manikűrözés a fürdőkádban, mert száz százalék, hogy amint elmerülnék a habokban, elkezdik gyepálni egymást (azt hiszem, ez a helyes szakkifejezés), és úgy zeng a ház, hogy attól félek, testvérgyilkosság lesz a vége. Vagy valamelyik félrenyeli a kukoricát, és köhögőrohamot kap, én meg pánikrohamot, hiszen az apjuk odakint füvet nyír, meg se fogja hallani, ahogy a gyermeke elhalálozik!

Az utóbbi hetekben rá kellett döbbennem, hogy egy nőnek – egy igazi nőnek – sok élete van. Ez egy – divatos kifejezéssel élve – életre szóló multitasking, ami számomra még csak most kezdődik. Talán túlzás azt állítanom, hogy ilyen rövid idő alatt felnőttem, de sokat tanultam. És bevallom, néha felteszem magamnak a kérdést: vajon megéri „lecserélni” az eddigi steril – és magányos – kis életemet, vajon miért csinálom, vajon nekem való ez? Pedig a választ már rég tudom. Azért csinálom, mert szeretem a páromat. És szeretek mindent, ami hozzátartozik. És nekem való, mert minden pánik és macera ellenére a két gyerek megtestesít valamit, amiről eddig fogalmam sem volt. Amikor együtt vázába tettük a kertben nyíló íriszeket, elmeséltem nekik, hogy van egy Van Gogh nevű festő, aki szép íriszeket festett. Még az interneten is megmutattam nekik, és – csodák csodája – másnap emlékeztek rá (igaz, Van Damme-nak mondták, de ezen még csiszolunk egy kicsit). Ezt már azért tudják, mert én mondtam nekik. És erre büszke vagyok. Ahogy büszke vagyok, hogy Tamás hosszan megölel, ha búcsúznunk kell, Ádám pedig kuncog minden viccemen. És csak ásványvizet hajlandók inni azóta, hogy azt mondtam nekik, a cukros üdítő rontja a fogakat. Nem tudom, hogyan fogok megfelelni ennek az új szerepnek, én, az elkényeztetett ex-szingli, és szinte biztos, hogy soha nem lesz belőlem született feleség. De nő – sok életet élő, sok fronton teljesítő, bukdácsoló, gondoskodó, meleget adó, élő NŐ – azért még lehetek. Legfeljebb néha taknyos lesz a kezem…