Hetven éven túl komikus foglalkozni a réges-régen ködbe veszett érzésekkel, de bennem ma is él a szerelem és a bűntudat.
Juhász Gyula után szabadon: „Élsz és uralkodsz, egész elhibázott életemen”.

A mai fiataloknak a hajdani falu közvéleménye által meg követelt magatartás elképzelhetetlen.  Még félévszázada is sorsokat nyomorított meg egy életre, a falu és a szülők zsarnoksága a fiatalok sorsa felett.
Talán van tanulsága az én élettörténetemnek is.
Kisfaluban nőttem fel, betartottam a megszabott erkölcsi normákat. Egy nyomorult élettel fizettem érte, és fizetek a mai napig.

Első szerelmemet, (egyetlent) egy szomszéd falubeli fiút 1958- ban ismertem meg. A bálban egész éjszaka csak velem táncolt, a mulatság végén haza akart kísérni, durván elutasítottam, „hogy gondolja mit szólnának a faluban”. Utána nem jelentkezett, én pedig „szende kis liba” ábrándoztam, az meg sem fordult a fejemben hogy én viselkedtem helytelenül.
Közben a történelem kereke nagyot fordult az addigi paraszti életmód gyökerestől megváltozott a tsz.-ek alakításával.
Neki is, nekem is akkor nyílt lehetőség középiskolába járni, természetes levelező tagozaton munka mellett.
Egy kiránduláson felcsillant a remény, minden jóra fordul.  Kísérőmül szegődött, kedves, aranyos, majd elolvadok az örömtől, de én nem mozdulok idősebb asszonyoktól, „mert megszólnak, ha kettesben leszünk”. Akkor sem értettem magam, és azóta se sikerült értelmes okot találni. Később átkoztam magam, hogy miért „ráztam le”, hiszen majd meghaltam, annyira vágyódtam utána.

Az évek teltek nagy hajszoltságban, nappal munka, este iskola, sokat kibírtam egy élhetőbb élet reményében.
Esti középiskolába jártam busszal 25 km-re, hazafelé az ő falujukban volt csatlakozás, de ha lekéstem barátnőmnél kellett tölteni az éjszakát .Egy ilyen alkalommal mentem ismerősömhöz, találkoztunk és felajánlotta hazavisz kerékpáron.  Egy félre érthető mozdulat, vagy szó nem történt egész úton. A kapuban búcsúzásnál meg akart puszilni, hatalmas pofon csattant.
Miért? Nem tudom!

Szerettem a végtelenségig, már a puszta látása örömet okozott. Mert ha az a két falu közt az úton történik, ahol ketten vagyunk érthető, de benn a faluban a saját házunk előtt.
Húsz évesen hogy lehettem olyan  liba, aki szó szerint vette az anyja szavát  „ ha egy legény meg akar csókolni  azonnal  vágd  pofon”.
Ha ezt mástól hallom, nem hiszem el. Mikor annyira szerettem, hogy egy kis cédulát  a keze írásával évekig mint ereklyét őrizgettem. A második lehetőségemet is elszalasztottam, meditálhattam „szerencsétlen sorsomon”.
Az évek teltek mindketten leérettségiztünk, munkánk során néha találkoztunk.
Ő sem nősült meg, én is elutasítottam a felbukkanó férjjelölteket.

Egy tavaszi vasárnap 2-3 év múlva, jelentéktelen ürüggyel eljött hozzánk, hamarosan kiderült az igazi szándék. Kezdjük újra azt, ami talán el sem kezdődött soha. Nagyon boldog voltam, hiszen szerettem.
A következő néhány hónapban voltam legboldogabb életemben. A csoda, a szerelem csodájának bűvöletében éltem. Köszönöm a Teremtőnek azokat a napokat, heteket.  Sajnos vége lett hamar és az én bűnöm. Mindig adtam a falu pletykájára, hogy „ki mit mond”. Anyám – a jó Isten bocsássa meg neki,- önző volt mindent elkövetett, hogy ne legyen a dologból semmi, mindenáron lebeszélt.  Ugyanis ha össze házasodunk elköltözöm, és őt ott kell hagynom,
Önfeláldozó jó anya volt, de a „maga módján”, mindig ő tudta mi a jó nekem, és sose engedte, hogy – tévedések, kudarcok árán is – magam döntsek a sorsomról.

Hetven évesen is úgy érzem az a két hónap, életem legszebb időszaka. Sokszor kért esküdjünk meg, két alkalmi tanúval, mindegyikünk haza megy, a tények láttán majd megbékülnek. Nem, én az anyám „jó” kislánya, 24 évesen nem mertem  sorsomért felelősséget vállalni, gyáva voltam.  Anyám állandóan hálátlansággal vádolt, hogy miattam maradt özvegyen, hogy ne legyen mostohám. Kutya kötelességem úgy férjhez menni, hogy az uram költözik hozzánk.
Nem akarom rá hárítani a felelősséget. De nagyon hátul álltam amikor az önbizalmat osztották, sosem bíztam női vonzerőmben, és abban sem, hogy vagyok olyan „talpraesett” boldogulok az ő támogatása nélkül.
Pl. azzal is ijesztgetett, összeférhetetlen vagyok, nem tudnék az anyósommal együtt élni. Ő viszont tudna alkalmazkodni az én férjemhez, ha együtt lakunk. Szomorú paródiaként, mikor sok év múlva, én képes voltam tűrni, elviselni a jogtalan bántást,”az alkohol miatti „cirkuszokat”, beismerte tévedett, én kitartóbb vagyok nála (nem vagyok büszke rá).

Egy napon eljött hozzánk a fiú anyja is, kérte anyámat ne álljon az utunkba, engedje, hogy összeházasodjunk.
Erről a látogatásról anyám hallgatott, évekkel később tudtam meg.
Ma is elsírom magam, ha azt a nótát hallom:
„Édesanyám kössön kendőt, selymet a fejére
Menjen el a legszebb lányhoz a faluvégére”.

Nem voltam utolsó lány a falumban, de otthon csak azt hallottam, ha mondják, hogy szép vagy, ne hidd el.
Istenem mennyit szenvedtem, de döntenem kellett, anyámat választottam.
Vele pedig szakítottam!

Aztán már mindegy volt, kívánság szerint férjhez mentem. Pedig sok intő jel szólt ellene. A szerelem hiánya a kisebb gond, de ami sokkal fontosabb az együttélés alatt, a homlokegyenest ellenkező érdeklődési kör, értékítélet, világszemlélet. Az ital túlzott szeretete, a kocsma már jegyességünk alatt is fontosabb volt nálam, ígérete ellenére az „ ívócimborák” miatt sokszor nem jött.  De hát a falu pletykájától való félelem, az utolsó normális döntést is megakadályozta, elkezdődött egy sok évtizedes kálvária az én életem, és a mai napig tart.
Volt szerelmem egy év után újra kért, még semmi nincs veszve váljak el, előttünk még az élet. Az utolsó utáni lehetőségről is lemondtam, nem mertem megtenni. Megmondta, most már ő is megnősül.

Azóta közel ötven év telt el!
Az évek leírhatatlan küzdelemben, és „társas magányban” teltek. Dolgoztam, tanultam. Egészséges gyermekeim születtek, összetartottam a családot. Lányaim sok örömet szereztek, miközben felnőttek, gyönyörű értelmes unokáim vannak.
Igyekeztem jó anyjuk lenni, és nem anyám hibáját ismételni, hogy én akarjam élni az ő életüket.
Nagyon megpróbált az élet, még mindig nem gyógyult az a seb. Nevetséges ugyan, de még ma is összeszorul a torkom a neve hallatára.
Mostanában sokszor álmodom Vele, bűntudatom van. Szeretném az életben még egyszer látni!