Beíratkoztam másodszorra is az egyetemre, ezúttal egy olyan szakra, amely természettudományokkal foglalkozik. Mindig érdekeltek a természet törvényei, pl. hogyan nő egy virág, mitől bugyog egy forrás.

Szeretek gondolkodni, szeretem megérteni a dolgok, események kialakulásához szükséges energia útvonalait, áramlásának törvényeit. Szeretem figyelni magam ahogy gondolkodom, érzek, cselekszem, ahogyan hatok a környezetmre és ahogyan az visszahat rám.

Mivel évek óta számomra az egyik legfontosabb probléma a párválasztás, azon elmélkedem, hogyan működök egy párkapcsolatban. 24 évesen megismertem egy fiut, akivel egymásba szerettünk. Nagyon romantikus lélek volt, ittam a szavait, a fellegekben jártam. Vele másztam először hegyet, vele úsztam hajnalban a Fekete tengerben, vele kóboroltam éjjel az erdőben, rettegve a vadaktól, de mégis izgatottan stb, stb. Két év boldogság után jött a megszokás, a viták, én mégis hittem, hogy nem múlhat el, mert a mi kapcsolatunk különleges. Aztán mégiscsak kezdtem félni, mi van ha mégis elmúlik? Önmagamat feladva bármit megtettem volna, hogy ne veszítsem el. Ha együtt voltunk erősen koncentráltam, hogy neki jól teljen. Mikor már a másik árnyékává váltam, azzal magyaráztam, hogy ilyen a feltétel nélküli szeretet és mindent elviseltem. Tele félelemmel, ragaszkodással és megfelelni akarással éltem át az utolsó másfél évet. Öt év elteltével bejelentette, hogy hamarosan el fog menni külföldre dolgozni és nem szeretne távkapcsolatot. Ott ültem 29 évesen megsemmisülve. Úgy éreztem, hogy az életenergiámot is viszi magával. Mintha én lettem volna a Feket lyuk, amelyben minden atomjaira bomlik szét. Két hónap elteltével megjelent az irodámban és bejelentette, hogy van valakije és úgy alakult, hogy apuka lesz. A lány már az együttlétünk alatt terhes lett és már szervezték az esküvőt. Piros, zöld, kék karikák táncoltak a szemeim előtt. Nem volt mit tenni, azután csak arra törekedtem, hogy gyógyuljak, építsem magam.

Pár hónap múlva megismertem egy férfit, akivel fél évig találkozgattunk. Fél év után kiderült, hogy az exbarátnője terhes lett tőle és ő is nősül. Csalódottan és döbbentem hallgattam a magyarázkodását.

Öt hónap elteltével, megismertem egy újabb „jelöltet”. Az első hetek alatt nagyon sokat találkoztunk. Szerettem volna, ha belém szeret, ezért nagyon odafigyeltem minden részletre (legyek csinos, szórakoztató, bölcs). Görcsösség, megfelelési kényszer lett belőle. Az igazi énemet meg sem ismerhette… Igy ennek is vége lett.

Sorozatos kudarcok után rájöttem, hogy soha nem mertem igazán önmagam lenni. Soha nem mertem kiengedni a kezemből a gyeplőt, mindig kontroll alatt tartottam magam. Valahogy mindig elindult az agyamban egy program miszerint, ha folyton ellenőrzöm magam, akkor nem történhet baj.

Mikor felismertem a gátlásaimat, akkor feltettem a kérdést: hogyan is kell önmagamnak lenni? Önazonosságom keresése során kérdezgettem ismerőst, családtagot, kollegát, barátot, hogy írják le milyennek látnak. Mindenki szájából más személyleírás hangzott el, mintha annyi ember lettem volna, ahányat megkérdeztem. Mások csak egy darabot látnak belőlem, a viszonyulásomat feléjük, ahogyan viselkedem velük, vagy ahogyan beszélek hozzájuk. De ki vagyok valójában? Hát nem tudtam a választ… Amit tudtam az, hogy az önértékelésem nulla, csak sajnálom magam, ezt sugárzom a környezetem fele is, és minden egyre rosszabbul alakul. Ez így nem mehet tovább – gondoltam – mindent megteszek, csak többet ne érezzem magam ilyan nyomorultul.

Egyik reggel arra gondoltam, hogy legalább egy napra olyan leszek, amilyen mindig is szerettem volna lenni. Sugárzó, különleges nő. Gondosan összevállogattam a ruháimat, hozzáillő sminket készítettem. Elképzeltem, ahogy magabiztosan mozgok, bályos a mosolyom, csillognak a szemeim, és kitünően érzem magam. Mondogattam magamnak: isten teremtménye vagyok, erő és energia áramlik bennem, és naponta váratlan csodák történnek velem (ima Dr. Murphy-től). Érdekes módon a nap folyamán testem, lelkem engedelmeskedett, útat engedett az új image kibontakozásának. Az arcom ellazult, nem voltam feszült, könnyedén mozogtam, éreztem, hogy kinyílok a világ felé. Életemben először nem érdekelt mi fog ezután történni, a félelmek elcsendesültek, még én is meglepődtem saját magamon. Ilyen lennék én? Olyan lettem, mint amilyennek hittem magam. A legnehezebb dolog a világon merni megnyilvánulni, a legbelsőbb éned hangjai szerint élni. Nagyon nehéz, de egyszer ebbe fog valaki beleszeretni.