Eszembe sem jutott, hogy előzetesen lecsekkoljam, az anyagi hátterét, a családját vagy esetlegesen elgondolkodjam azon, hogy a díszhím megfelel-e majd a férjnek vagy netalán a későbbiekben gyermeikeim apjának.

Az elmaradt átvilágítás ellenére a Férfi megmaradt, az életünk színhelye viszont változott. Megjártuk Németországot, aztán hazajöttünk és még mindig együtt voltunk.

Ha most úgy fogalmaznék, hogy időközben szép lassan felnőttünk, akkor lehet, hogy néhányan röhögőgörcsöt kapnának, így inkább maradjuk a csiszolódtunk megfogalmazásnál. Csiszolódtunk egymáshoz, a társadalomhoz, az elvárásokhoz. Igen, ezutóbbi fontos pont. Elvárások. Valamikor 26-27 éves korom körül lehetett, amikor a szomszéd néni nekem szegezte a gyűlölt kérdést: „Kedveském csak nem jön a baba?”. A kérdés több szempontból is hidegzuhanyként ért. Egyrészt sokkos állapotba kerültem anank a lehetőségétől, hogy már annyira nagy az úszógumim, hogy állapotosnak nézek ki, másrészt mert rájöttem, hogy a koromból ítélve akár tényleg vállalhatnánk gyereket. A hirtelen feltörő pánik és düh ellenére nem üvöltöttem rá a nénire, hogy „Csókolom szimplán dagadt vagyok”, hanem egy udvarias és zavart mosollyal tudattam, hogy biztosan csak a hat réteg pulcsi teszi a kabátom alatt.

Otthon aztán ellenőriztem a szemem körüli szarkalábak állapotát, eldöntöttem, hogy másnaptól diétázom és a pánik ahogy jött, úgy múlt el. Ebben persze nagy szerepet játszott, hogy mindig jött valami új az életembe, így vagy nem ketyegett a biológiai órám vagy csak süket vagyok. Boldogan éltem a Férfival a kerek kis világomban. Jól fizető állással a zsebemben és szuper barátokkal körbevéve semmiféle hiányérzetem nem volt. A házassággal kapcsolatban pedig soha nem szövögettem terveket. A házasság intézményét szintén a társadalmi elvárásokhoz és a szükséges muszájhoz tudnám sorolni, hiszen a mai világban már elvesztette azon jelentését, amit mondjuk a nagyszüleim idejében képviselt. Általános keretek közöt azt hiszem egy közösen felvett lakáshitel éppen eléggé összeköti két ember életét. A lagzi legalább ennyire nem hoz lázba (hacsak nem máséról van szó), ugyanis nem szívesen öltözöm habos-babos süteménynek és egy jó lagzi költségeit pedig simán befektetem néhány dögös cipőbe és táskába.

Ez eddig szép és jó, csakhogy az én saját elveimmel felépített kicsi világomba éppenséggel beletenyerelt a nagy sors, ugyanis egyszerre csak feltűnt, hogy más pasik is léteznek a Férfimon kívül, sőt ezek a „más pasik” egész dögös csajnak tartanak. A kis világ addig oly biztos lábai egyszerre csak elkezdtek remegni. Az agyam pedig zakatolni. Nap mint nap feszegettem magamban a kérdést, hogy helyes döntés-e fiatalon belépni egy komoly kapcsolatba vagy esetleg az elmúlt éveket inkább azzal kellett volna töltenem, hogy váltogatom a hímeket az oldalamon… és az ágyamban. Keservesen kerestem a válaszokat és már-már azon voltam, hogy felrúgom mindazt, ami addig fontos volt számomra. Semmiben nem voltam biztos a jövőt illetően, de azt tudtam, hogy a Férfivel eltöltött elmúlt éveket nem adnám oda senkinek, semmiért.

Aztán az ész valahogy elhatalmasodott a kusza érzések felett és kezébe vette az irányítást. A nagy robbantás helyett inkább megpróbáltuk újra kifényesíteni azt a kapcsolatot, ami az elmúlt kilenc év alatt talán kicsit megfakult, de mindketten AKARTUK a folytatást.

Közben már 11 és fél év köt össze bennünket és most ismét egy idegen országban próbálunk érvényesülni. A levegőváltozás talán most tette a legjobbat, még jobban összecsiszolódunk.

Élvezzük az együtt töltött idő minden formáját. Legyen szó arról, hogy csak ücsörgünk és olvasgatunk balkonon, vagy éppen egy-egy komolyabb nézeteltérésünk, ami röhögésbe fullad. Természetesen a hétköznapok azért nálunk is el tudnak hatalmasodni, ilyenkor hol egyikünk – hol másikunk reklamál. A lecke tanulságos volt, próbáljuk elkerülni a kapcsolatölő csapdákat, próbálunk odafigyelni.

A „más” pasikról és nőcikről pedig annyit, hogy voltak, vannak és lesznek, de a mi életünkben ketten osztozunk az ágyunkon.

Mostanában már nem agyalok azon, hogy a kapcsolataim terén helyesen döntöttem-e minden esetben. Tudom, hogy jó helyen vagyok, ott ahol most járok és ennyi elég a boldogságomhoz.

A biológia órám pedig köszöni jól van, nem tűnt el, sőt néha már hallom, hogy ketyeg. Ilyenkor ismét számot vetek önmagammal, és érvelek, hogy ugyan 32 éves vagyok és fiatalabb nem leszek, de eddig semmit sem vesztettem azzal, hogy még nem vállaltam gyereket. Itt is érvényesül a saját elvrendszerem, mely szerint engem majd a gyerekek után való rohangálás tart majd fiatalon, no meg az ezzel együtt járó szervezés, hiszen kizártnak tartom, hogy otthonülő kismama tudnék lenni majd évekig. De ez már egy másik történet lesz.