Ez egészen 11 éves koromig folytatódott, amikor átkerültem egy másik iskolába, és véget ért a négyéves románc az osztály leghelyesebb szőke fiújával.

Bekerültem a megye legszigorúbb és legkonzervatívabbnak mondott gimnáziumába tele álmokkal és tervekkel, amik már nem csak szerelemről és házasságról szóltak. Nyolc évet küzdöttem végig konkrét célok nélkül. De mindig volt valaki, akiért érdemes volt reggel felkelni és felöltözni. Éveken keresztül ugyanaz a barna szemű és barna hajú fiú tetszett, aki legalább három ízben világosított fel, hogy egyáltalán nem tetszem neki, és hogy hagyjam békén. Kezdtem megtörni, főleg azért is, mert minden más lány úgy tűnt, hogy normális méretű keblekkel rendelkezik, de nekem 13 éves korom után semmit sem fejlődtek. A bébi hájam sem tűnt el, hiába vigasztalt a nagynéném sokszor, hogy az majd felszívódik, csak még várnom kell egy picit. Így hát a kamaszkor kellős közepén, fogszabályzóval, négyszer hat foggal (mert valamiért a fogaim sem nőttek ki teljes mértékben) és ál-alternatív külsővel vártam, hogy érkezzen valaki, aki majd elfogad úgy, ahogy vagyok, és szeretni fog, amíg világ a világ.

Aztán megérkezett ez a fiú, helyes is volt, meg okos is, és szeretett, de akkor úgy gondoltam, hogy még élnem kell, mert 16 évesen még nem választhatom ki a férjem. Úgyhogy beleszerettem a helyi rock táncház emeletén az osztálytársamba, aki kissé illuminált állapotban a farmerjára húzta a lila elefántos alsónadrágját. Rendkívül kreatívnak tartottam ezért. Két évig epekedtem érte, és azt gondoltam, hogy ő is értem, de mint később kiderült, ő csak az unalomtól bambult mindig arrafelé, ahol én ültem az osztályban. Az első közös élményünk abból állt, hogy felhívtunk egy lelki segély szolgálatot, ahol én előadtam a vele kapcsolatos problémáimat. A bankettünk után ultimátumot kapott tőlem, hogy vagy járunk „rendesen”, vagy akkor felejtsük el egymást. Persze pár hónap után már benne találtam magam egy távkapcsolatban, ami sehogyan sem akart működni, mert kezdtem érezni, hogy a rock koncertek boros kólás világa nem felel már meg számomra. A következő állomás az életemben az első szerelem csalódással egybekötve. Magával ragadott Budapest, meg a főiskolai élet, és beleszerettem a környék leglehetetlenebb alakjába, aki sokkal idősebb volt nálam, kétes alakokkal üzletelt, ráadásul a szüleivel lakott lustaságból. Ezt csak tetézte, hogy nem én voltam az egyetlen nő az életében, de lehet, hogy férfiakkal is osztoztam rajta. Mikor patkányokat szültem és folyamatosan autóbaleseteket szenvedtem álmaimban, úgy gondoltam, ideje váltani. Meg akartam keresni saját magamat, hogy képes legyek majd egy teljes értékű kapcsolatra egy olyan férfi oldalán, aki tényleg értékel. És akibe nem csak én képzelem bele a saját vágyaimat. Közben befejeztem a főiskolát, ami éppen eléggé átmosta az agyam ahhoz, hogy karriert akarjak csinálni, ahelyett, hogy megtaláljam a saját utam. Elindultam hát egyik cégtől a másikig, hátha sikerül a kettőt összeegyeztetni, de sajnos csupán sorozatos csalódások maradtak minden téren. Kéthetente mindig másnál próbáltam vigasztalódni, a bulikban jöttek-mentek a fiúk, férfiak, és mégsem éreztem, hogy boldog lennék. Amikor pedig már az életem nagy részében a kijózanodás körül forogtak a napjaim, rájöttem, hogy ez nem mehet tovább. Elutaztam egy körútra, ahol egyedül végiggondolhattam, hogy mit is szeretnék. Majd két hónappal később öt évnyi Budapest, és legalább 6 költözés után kint találtam magam egy holland kis faluban au-pairként. Tizenhét hónap telt el azóta. Végre rájöttem, hogy mit akarok. Önkéntes munkák és egy öt éves kislány, akire vigyáztam döbbentettek rá arra, hogy a helyem nem az üzleti életben van. Felvettek kint egyetemre és remélem, hogy egyszer majd tényleg azt csinálhatom, amit szeretnék.

Azóta sem volt párkapcsolatom. Voltak persze fiúk, de nem éreztem azt, hogy bármelyikük mellett is olyan boldog lennék, mint egyedül.

Egy nyárvégi-őszi kalandom a tengernél ismét elhitette velem pár napra, hogy talán találtam valakit, akiért érdemes a terveimet újragondolni. De szerencsére nem estem bele újra ugyanabba a hibába, amibe régen. Voltak persze egészen romantikus pillanatok is vele, de később rájöttem, hogy azt sem miatta, hanem a tenger miatt éltem át. És hogy nekem nem egy kisstílű homár tolvaj mellett van a helyem, akinek folyamatosan helybeli csacska arcú lányok küldözgetnek üzeneteket az éjszaka közepén, és aki a kocsiban elhagyott női ruhadarabokkal próbál féltékennyé tenni. Ő volt az első, aki azt mondta, hogy félelmetes vagyok a számára. Mert túlságosan magabiztos vagyok, és hogy annyi energiám van, amivel ő nem képes lépést tartani.

Már nem hiszek az igaziban. Azt gondolom, hogy lesz majd egy férfi, akivel úgy érzem, hogy érdemes lesz kompromisszumokat kötnöm, és talán úgy döntünk, hogy együtt folytatjuk tovább. Ha mégsem, az sem baj. Most már így gondolom. Ha egyszer is az életben ráeszmél az ember arra, hogy bár hiába próbál meg ellene tenni, a legtöbb esemény tőle függetlenül zajlik, akkor a belesimulás technikáját választja, és megkísérli azt, hogy minden pillanatban önmagát nem megtagadva éljen. Teljesen mindegy, hogy egyedül vagy párosan. Az élet ugyanúgy szép lehet. Még akkor is, ha másképp. De néha én is elképzelem a jövőm, amiben van egy kis ház egy apró kerttel, a nappaliban két cica alszik, a lakásban a világ minden tájáról örökbe fogadott gyerekek játszanak, a férjem pedig mosolyogva olvas a fotelban. Én pedig csak végignézek a családomon, és tudom, hogy boldog vagyok. Mint ahogyan most is – egyedül.