Napközben lefoglaltak a programok. Hajnali ébredéskor viszont bámultam a plafont, ahol „kékszeműm” kedves arca rajzolódott ki. Csendben ábrándoztam, mint 16 éves koromban. Barátnőm békésen szunyált a szomszéd ágyon.

Március:

A nyugdíjas táncos klubdélutánon pillantottam meg. Magányosan, bánatosan, szomorúan bámulta borospoharát. Ismerős, de honnan? Mire összeszedtem a bátorságomat, hogy odamenjek hozzá, valaki már felkérte táncolni.
Mivel a társaság zöme elvált vagy özvegyasszony: kelendők a pasik! Amikor Edit elegánsan visszakísérte, mosolyogva odaköszönt. Közben kiderítette, mi 40 éve ismerjük egymást, csak akkor én még kislány voltam, ő meg már házasember. „

– Felkérhetlek? Hangzott a kérdés. Nekem mindig bizsereg a talpam, főleg ha ilyen jó zenét hallok. Elegáns volt, finom illatú kedves, bár a hangos zenegép mellett alig hallottuk egymás szavát. Múltidézés, csevegés….. miért remeg a lábam, s miért érzem, hogy tenyere alatt elég a hátam. Újra és újra táncolunk. ..

– Árgus szemekkel néznek már bennünket. Meg irigykednek.
– Légy szíves a többiekkel is fordulj-perdülj. A tombola után a névjegyemet kérte. Körülnéztem és nagyon óvatosan a tenyerébe csúsztattam.

Menekültem haza. Majdnem hidegvízzel zuhanyoztam. „Megőrültél?” kérdeztem a tükörbe nézve magamtól. Igen férjem halála óta többször észrevettem, hogy hangosan beszélek, miközben senki sincs mellettem. 33 év a keserves a vetélytárssal! Ó Mr. Alkohol! Péter pénzért vette a halált magának. Mérgező vegyi anyaggal is dolgozott, évekig két doboz cigarettát szívott.
Időnként leszokott, meg hosszú absztinencia. Aztán újra előröl kezdődött minden.
Miközben én kétszer legyőztem a rákot, őt 64 éves korában eltemettem esélye sem volt a gyilkos kórral szemben. Ma is kint voltam nála. A kolumbárium előtt állva csak az ürességet, fájdalmat, csalódottságot éreztem. Unokáink nagyon hiányolják a papát..

Halála után két évvel- tóparti házunkat, melyet szó szerint a két kezünkkel építettünk egy hét alatt eladtam. Olyan érzés volt, mintha magamat is temetném. Nem tudtam sem anyagilag, sem fizikailag fenn tartani. Fájt minden kocka a teraszon, a palatető a fejem felett gonosz gondolatokat sugárzott.

Négy éve magányos esték, éjszakák, nappalok. Egyedül ebédelek, villanykörtét cserélek,

négy tatarozást, barátok segítségével megoldottam!

„Kékszemű” barátom a buli után felhívott, meglátogatott. Becsületesen elmondta: a családot nem hagyja el. Nem volt tolakodó, őszinte tiszta, tekintete kedvességet, derűt sugárzott. Elgyengültem, kicsúszott alólam a talaj. Annyira vágytam már a csókra, a férfi ölelésére, érintésre.
Különvált az eszem, s a testem. Pedig ezt nekünk nem szabad…!!!! Aztán már természetessé váltak a titkos, ritka találkák.

Lelki ismeretfurdalásom van, a felesége miatt, de ő két simogatás között nyugtat:” – legyen ez az én gondom!”

Hétvégén ismét csörgött a telefonon: gyere el velem a hétvégi házba. Most? rémülten döbbentem meg, alig értem haza.
– Nem, majd hétfőn. – S szomszédok nem lesznek?- Nem tudom…
Hát nem utaztam, jól sejtettem.
Szomorú hangon hívott: Gyönyörűm, virágom Neked volt igazad. Úristen: létezik ilyen ember, aki így beszél velem?.
Mintha elfújták volna az átélt borzalmakat, a szörnyű halálélelmet: hatszor feküdtem a műtőasztalon. Amikor vele vagyok nappal is ragyognak a csillagok. Életemben először önző módon csak magamra gondolok.. De: „belülről” adom-kapom a pofonokat..

Biztos, ezt akarom, megéri? Hogyan tovább? Miért ez a karmám most? Meddig lehet a titkos viszonyt folytatni? Ezernyi kérdés dobol az agyamban.
. Most én vagyok a r…..c, k…..a? Talán….Ajtócsapkodást, s hajtépést nem szeretnék. Mindegy úgysem derül ki, egyébként meg letagadjuk.

Férjem haldoklása idején „megtanultam” hazudni, mert ő ezt követelte tőlem. Nem nyitott ajtót, nem vette fel a telefont. Szégyellte mivé vált ő az erős, tonnákat emelő férfi. Amikor kórházban volt három nap alatt intéztem el mindent. Kemo-és sugárterápia mellékhatásakor lestem minden gondolatát, óránként figyeltem lélegezik-e? ”Fogadott” húgom segített, szavak nélkül is értettük egymás. Vállán sírom ki még mindig a fájdalmamat.

Időutazás

Másodgenerációs holocaust „gyerekként” falunkban kicsit megszenvedtem az antiszemitizmust is. Szüleim maximális tanulmányi eredményt vártak, s követeltek tőlem. Aztán a jeles érettségimmel megfutamodtam a felvételi előtt. Csak gépíró-adminisztrátor lettem. Meg feleség, aztán anyuka. Jól éreztem magam abban a sivár, örömtelen életben, mert nem láttam kiutat.

60. szülinapomra, özvegyasszonyként a család segítségével megtettem az álomutazást. Izrael!!! 20 évesen hiába hívtak a rokonok, gondolni sem lehetett arra, hogy egy ilyen távoli országba utazzak, annyira féltettek.
Akkor megfogadtam, hogy addig nem halhatok meg, amíg a siratófalhoz nem jutok el.

Laktóz-és cukorbeteg diétával, emlőprotézis viselésével „súlyosbítva” de végigjártam a csoporttal az utat.

S a felhők felett tényleg mindig süt a nap!

Légy ura életednek!

Nagyon sok új, fiatal barátom van. „Net-nagyi” tanfolyamra járok.
Még MLM üzletépítéssel is megpróbálkoztam, mert a termék,- ami hozzá tartozik, segített a gyógyszerek mellett a vastagbélgyulladásból meggyógyulni.. Bár valószínűbb, hogy a bennem rejlő pozitív erőt, az új lehetőség reményében sikeresen mozgósítottam.

Gyógyultam, teljesen megváltozott életem lett. Boldog vagyok, vidám, kiegyensúlyozott. Végre úgy érzem hasznosan élek. Segítek sorstársaimnak, barátaimnak.

Valaki-valami mégis hiányzik: közös bevásárlás, egy jóízű ebéd elkészítés hogy utána kacagva együtt megegyük.
Megbeszélni az aktuális problémát. Sétálni ősz illatú erdőben, figyelni a tavaszi napfelkeltét. Vagy csak céltalanul, bandukolni…

De a hófehér lovon vágtató királyfi még nem talált rám. Talán nem jutok pokolra, amiért ezt a morzsányi szeretetet, lehetőséget megragadtam?
A körforgalomból a kivezető utat nem találom: Itt nincs közlekedési lámpa, ami zöldre váltana. S mi lesz velem, ha nagyon eltévedek…?