Hétvége volt. Hazavonatoztam szülőhazámba-házamba. Na de miért – kérdezte a tesóm, idősödő szüleim iránti tiszteletből, odaadásból és hálából, feleltem jólnevelten. Erre felröhögött, na jó mondtam, tudd meg, azért megyek, hogy egyedül élvezhessem a gyereknek alanyi jogon mindenkor kijáró törődést, kényeztetést, odafigyelést, csigatésztás húslevest, frissen sült pogácsát, gesztenyepürét, amiből, ha mind a négyen otthon vagyunk (tesóm meg én és szívünk választottjai) akkor is bőségesen jut, de ha egyedül vagyok, akkor négyszer annyi!
De te már nem vagy gyerek, majdnem középkorú vagy, jegyezte meg álnokul vihogva az öcsém, mire kimértem megjegyeztem, hogy sose feledd, tesó, csak négy szűk esztendőcske van köztünk, jön még kutyára dér.
Vasárnap későn keltem, és hálóingben citromos teával, friss kenyérrel pukkadásig ettem magam isteni kocsonyával, sűrű, rezgő, aranyszínű fokhagymás disznósággal, majd kávéztunk anyámmal ráérősen, főzzünk ebédet, kérdezte ő, dehogy feleltem én, a tegnapiból bőven maradt még.
Akkor menjünk sétálni, és vastag harisnyát, vastag nadrágot, sípulóvert, füles sapkát öltöttünk és felkerekedtünk. Ritka ronda téli vasárnap volt, fene nagy szürkeség honolt, vagy inkább színtelenség, amit csak távoli kis falusi könyvtárak enteriőrjében lehet tapasztalni, ilyen volt aznap a járása az időnek.
És bazi nagy hideg volt, orrom hegye tüstént ellilult. Felsétáltunk a dombra, bekukucskáltunk a templomba, ahol nagykabátban, áhítatban ült a falu népe, elsétáltunk az erdőbe, az erdő alján sorban guggoló kis pincék egyikéből hangos zene hallatszott, a lépcső melletti szürke hókupacokra a megkönnyebbülés sárga krikszkrakszait rajzolták az ivócimborák.
A réten egy gyönyörű lovat futtattak körbe-körbe, szilaj volt és éjfekete, egy kicsi, tehéntarka kölyökkutya rohangált körülötte csaholva, eriggy innen, szólt rá a ló gazdája és a kölyökkutya eloldalgott, új játszótársak keresésére indult.
A hegy tetején, a fák között találtunk egy sírt, kis fakereszttel, mellette elszáradt virágok, vajon kié lehet, az ismeretlen ló emlékműve talán, mondta anyám, mert kutyának túl nagy a sírhely, de ha ló, azt meg hogy a csudába hozták fel ide, tanakodtunk, vagy lábon jött és itt lehelte ki pont a lelkét?
A faluban találtunk egy kocsmát, Kék villám a neve, mert itt mindenkinek villámgyorsan inni kék – magyarázta a műintézmény mottója, betértünk hát, de rumos teát nem árultak, nem lesz jó tea nélkül, kérdezte a pultos, nem, feleltük, legyen akkor inkább egy unikum.
Hazafelé sétálva a járdán eldobált papír zsebkendők között egy cetlire lettem figyelmes, angol kifejezések és fordításaik voltak rajtuk, life is full of suffering – az élet tele szenvedéssel, hirdette az egyik mondat a járdán, life does not make sense – az életnek nincs értelme, hirdette a másik. Megrémültem.
Az a nő jutott eszembe, a meghatározhatatlan korú, összetört, madárcsontú, akivel mindennap találkozni szoktam a kereszteződésben, ott lakik és ott is van a munkahelye, a Fedél nélkül-t árulja, és autóm ablakát letekerve hidegtől kivörösödött kezébe mindig szégyenkezve csúsztatom a fém százast, de a múltkor nem bírtam tovább, mert aznap mínusz 3-at mondott a rádió, és megkérdeztem, tehetek-e érte valamit, csak nézett rám szomorúan mosolyogva és megrázta a fejét… Mit is tehettem volna érte, gondoltam aztán, hogyan vigyem haza, hogyan legyek a családja, hogyan történhet, hogy nem mindenkinek adatik meg ez a mérhetetlen gazdagság?
Otthon megmelegítettük az ebédet, rengeteg csigatésztát szedtem a tányéromba és ráöntöttem az aranyló, gőzölgő húslevest, répát is karikáztam bele, és még háromszor szedtem.
Azért csak háromszor, hogy képes legyek enni az aranygaluskából is, ami egy lábos alakú focilabdára emlékeztetett, kis, ötszögű tésztadarabokból állt össze, előbb megkóstoltam vaníliapudinggal, aztán baracklekvárral, aztán újra vaníliapudinggal, ebéd után ráérősen kávéztunk, aztán elájultam az álmosságtól és a rengeteg zabálástól és addig aludtam, míg újra éhes nem lettem…
Mire felébredtem, kint hullani kezdett a hó, a pártailúcsia megmondta, hogy keleten szórványosan fog, mondta az anyám és a fene nagy szürkeséget fehérre pilinckélte lassan a hó odakinn.
Ültünk a szobában, meleg volt, puha fények és narancsillat, téli vasárnap. Minden megvan.
© Rácz Zsuzsa