1963.

Kiskoromban dunász szerettem volna lenni. Körülbelül négyévesen a szüleim kérdésére ezt a választ adtam.

– Mit csinál a dunász?

– Ő az, aki tudja, hogy mikor sok a víz a Dunában, és akkor ő kihúzza a dugót, hogy leeresszen belőle valamennyit.

A gimnáziumban fogalmam sem volt arról, hogy mi szeretnék lenni. Leginkább tinédzser szerettem lenni, aki azonnal bekapcsolta a lemezjátszót, amint hazaért, és üvöltetve a berendezést léggitározott a lakásban, nem lévén akkor még otthon senki.

A főiskolán már annyit tudtam, hogy mi nem szeretnék lenni: az, amit ott tanultam. Ellenben cukrász, az igen! A hanyatló Kádár-rendszerben maszekként sikeres cukrásznak lenni, az biztosan a boldogság felé vezető út, mert akkor azt csinálom, amit szeretek – akkor már csodálatos piskótákat sütöttem otthon –, és valószínűleg jól meg is gazdagszom!

Akkor, miután a honvédségen is túl voltam, a gazdaságirányítás szakértői, látván, hogy a piacgazdaság elemeit be kell emelni a „szocialista tervgazdaság” viszonyai közé, különben az „életszínvonal” nem fog emelkedni, kitalálták a „szerződéses üzemeltetést” a válságból kivezető út megnyitásaként.

Szerződéses bolt! Ez kell nekem! Cukrász ugyan nem leszek, és a diplomámmal sem tudok kezdeni semmit, de sebaj! Hátha egyszer még leszek cukrász, de ezt most engedjük el, mert most ebbe az irányba kezdett pislákolni a fény! A nagypapám, akitől kiskamaszként kellett elbúcsúznom, ő is boltos volt.

Amíg el nem vitték. A boltját akkor nagyon gyorsan ki is ürítették, mert minden hirtelen annyira olcsó lett benne, hogy még fizetni sem kellett semmiért, csak a redőnyt kellett fölfeszíteni. De visszajött, és mire besétált a hajdani boltjába, addigra már volt valamicske kis árukészlet, és kiszolgáló is dolgozott a boltban, az apám. Gatyákkal kezdte. Nem, nem konfekcióüzlete volt a nagyapámnak, hanem fűszerüzlete. De ha az apám gatyákhoz tudott olcsón hozzájutni a baráti szovjet hadsereg kiskatonáitól jó áron, akkor azt is lehet kínálni egy üzletben, nemde?

Szóval a nagyapám már egy működő kiskereskedésbe tért vissza, és szépen elkezdte ismét felvirágoztatni az üzletet apám segítségével.

Amíg ki nem nevezték boltvezetőnek. Ugyanis Rákosiék nem tűrték a magántőkét, és államosították a boltot. De legalább dolgozhatott a boltjában a nagyapám, vagyis, bocsánat, a Rákosi boltjában.

Aztán az apám is boltos volt. Ez már egy következő fejezet, a forradalom után apám elvesztette az állását, mert „magának is csillogott a szeme Boros elvtárs!”, hát mit tett: nyitott egy boltot. A csodának köszönhetően kapott engedélyt. Kezdett egész szépen üzemelni a vállalkozás, amíg… mivel már nem tudott aludni, úgy döntött, bezárja az üzletet. Azért nem tudott aludni, mert nem tudta, melyik éjjel áll meg a fekete autó, amelyik érte jön. Nem azért, mert boltja volt, hanem azért, mert heves volt a vérmérséklete. Kipenderítette ugyanis a boltból az odalátogató szívélyes adóellenőrt.

Apám szépen helytállt a vállalatnál, amelyik a megyei boltokat üzemeltette, eltelt 25 év, és az öreg nyugdíjba vonult. A fia pedig megvilágosodott: „Szerződéses boltos” lesz!

Apa és fia nagy kedvvel vetették bele magukat a munkába, és a megyei vállalat 1140-es számú egységét szerződéses üzemeltetési rendszerben bérbe vették. Talán nem jön értük már a fekete autó, talán nem veszik vissza az egész üzletet.

1984.

Az apám a háttérből segített a tanácsaival, mi pedig Pistával együtt, akivel társak lettünk ebben a vállalkozásban, nagyon korán keltünk, későn mentünk haza, és nagyon elfáradtunk.

 

Szerették a Tamás boltját a városrész lakói. Mindent megszerzett, ami akkor még a lehetetlen kategóriájába tartozott. Néha volt narancs, ritkábban banán is. Volt habpatron és Marlboro, időnként Pick szalámi és üveges Nescafé. Majdnem minden vevőt ismertünk. Reggel „szendvicset” gyártottunk szakmányban, ami egy szelet párizsi volt a félbevágott zsömlében, mert a szomszédos általános iskola minden diákja nálunk akarta szendvicsre váltani az összes zsebpénzét. Hattól tizenegyig nem lehetett kimozdulni a pult mögül, folyamatos volt a népáradat. Akkortájt jött a Vasadi Pali bácsi, akinek már az unokája is ötven elmúlt, ő ugyanis 103 éves volt. Kérte a szokásos cseresznyét – két deci cseresznyepálinka visszaváltható üvegben –, és átadta a pénztárcáját, hogy „Tamáska számolja már ki belőle, mert én úgyse hallom, hogy mennyit mond, mert nagyot hallok”. Ami nem volt igaz, mert már nagyot se hallott, és amint átvette a cseresznyét és a visszakapott pénztárcáját, ki kellett jönni a pult mögül, hogy felvegyük a közben eldőlt botját. A Vasadi bácsi elégedetten távozott a saját lábán, mi pedig bíztunk benne, hogy holnap is jön, mert ehhez két feltételnek teljesülnie kellett, amiből az egyikben biztosak voltunk, hogy a cseresznyepálinka elfogy, a másik feltételben, hogy az öreg életben legyen másnap is, ebben csak reménykedni lehetett.

A zacskós tejet hajnalban, még az érkezésünk előtt hozta a „Tejipar”, csak úgy lerakták a bolt elé az öt egymásra rakott ládában a tejet, és ha csak egy ládában úszott a tej, az már öröm volt, ha háromban, az már veszélyeztette, hogy időben ki tudunk-e nyitni, mert le kellett törölgetni minden egyes tejben úszó zacskó tejet. Amit aztán minden reggel megszámoltunk, és ha megvolt a 95-96, akkor nagyon elégedettek voltunk, hogy csak négyet-ötöt loptak el. Nem az utca embere, bár az is lehet, hanem többnyire a szállítók. Aztán 11 körül jöttek vissza a szállítók az üres csereládákért. Időnként nagyon kedvező ajánlattal álltak elő: Tamáska, valahogy kimaradt egy láda (20 liter) tejünk, féláron nem kéri?

Nem is tudom, hogyan tettek szert ennyi többletre!

Szerettek bennünket a vevőink, mi is őket! A bolt előtt volt a buszmegálló. Mondták is az ismerőseim, hogy milyen jól jártunk mi evvel a buszmegállóval, mert jönnek haza az utasok, és bejönnek bevásárolni. Igen, persze… Csak nem mindenki jött, hanem némelyek mentek.

A teli kosárral odaállt a vásárló a pulthoz, én szépen beütöttem a pénztárgépbe a vásárolt árukat, és a „Mit adhatok még?” kérdésre kivettem a hűtőből még két tejfölt. – Még kérek húsz deka párizsit is – rendben, szépen leszeleteltem, becsomagoltam, beütöttem az árát. – Kérek még egy doboz Mackó sajtot – adom, beütöm. – Na, még élesztő is kéne – adom, ütöm.

– Húúúú, itt a busz, elnézést – és kirohan, ahogy az üvegajtón keresztül meglátja a begördülő autóbuszt. Na, most be van ütve 187 forint 60 fillér, amit senki nem fog kifizetni, és a hűtendő árukat vissza kell pakolászni a hűtőbe, és a többit is a polcra, a helyére. Aznap párizsit vittem haza vacsorára.

 

1990.

Már szükségünk volt alkalmazottra. Az Irányárban megjelent hirdetésünkre szép számmal jelentkeztek fiatal lányok, fiatalasszonyok.

Leült az irodában a jelentkező kisasszony, apám és én feltettük a kérdéseinket.

– Hol dolgozott ezelőtt?

– Én nem dolgoztam még boltban, egy konyhán voltam kisegítő.

– Milyen végzettsége van?

– Kijártam az általánost, de most nem hoztam el a bizonyítványomat, az baj?

– Nem, nem baj.

– Miért akar boltban dolgozni?

– Hát, nekem nem ez a szakmám, vagyis, szakmát nem szereztem, mert másodikban otthagytam a képzőt. De, szerintem attól még én is tudom szépen mondani, hogy „Sajnos az nincs, most elfogyott!”

Más kapta meg a munkát.

Apám már hatvanon jóval túl volt, sokszor bejött segíteni. A nap végén a zárási feladatokba beszállt időnként. Volt egy nagyon nagy teherbírású, ám túlzott önbizalommal telt huszonéves lány alkalmazottunk, akinek esténként az áruk rendezése mellett a takarítás, felmosás is a feladata volt.

Azt mondja ez az Éva nevű fiatalasszony egyik este apámnak:

– Tegnap én mostam föl záráskor, ma akkor Boros kartárs jön!

Azt hiszem, most már tudom, mi szeretnék lenni, ha újrakezdeném: szerződéses boltos.