Már gyerekkoromban tudtam, ha felnövök, boltos leszek. A frissen száradt ruhákat vasalva, hajtogatva arról ábrándoztam, hogy egy ruházati bolt pultja mögött kínálom eladásra képzelt vevőimnek az illatos ruhaneműket. Ezt szerettem legjobban játszani. Rendszeres iskola utáni programom a vacsora vásárlása volt. Minden bevásárlólistám ugyanúgy kezdődött: 5 sör, 1 szofi, kenyér meg virsli vagy parizer. A boltban, ahova vásárolni jártam, kedves, mosolygós nők sürögtek a pult mögött. Alaposan megfigyeltem őket, míg sorban álltam. Miután beadtam a kereskedelmi iskolába a jelentkezésem, már alig vártam, hogy egy női közösségbe kerüljek. Apámmal és két fiútestvéremmel együtt három férfi alkotta a családomat. Vágytam rá, hogy csajok között legyek.
Mióta az eszemet tudom, nem emlékszem csak egy alkalomra, mikor apám kiállt értem. A kereskedelmi iskolából, túljelentkezésre hivatkozva, elutasították a felvételim. Apám bement az igazgatóhoz, és megfellebbezte a döntést. Végre, a hősöm lett. Felvettek. Az álmom csak részben teljesült, ruházati eladó helyett élelmiszer eladó szakra vettek fel. Nem bántam.
Egy új világ partjaira léptem. A nők világába. A kemény munka világába. Tizennégy évesen két műszakba mentem gyakorlatra. Fél hatra jártunk reggel, az esti műszak fél kilencig tartott. A legjobban a műszak végét szerettem, mikor az öltözőben mind együtt voltunk. Miközben sietősen kapkodtuk magunkra a ruháinkat, kibeszéltük, kinek milyen volt a műszak, ki hová megy el munka után lazulni, sportolni, randizni. A családanyák rendszerint loholtak haza. A szemem sarkából mindenkit figyeltem, a fülem állandóan nyitva, mindig azon vettem észre magam, hogy monitorozom a társaságot. Bámultam, micsoda erő van a női közösségben. Az új világban barátnőkre és egy csapatnyi nővérre leltem, akik mindenféle kért és kéretlen tanáccsal elláttak. Mi a legújabb divat, melyik fiút kerüljem, addig menjek tanulni, amíg nincs gyerekem és még sorolhatnám. Megtanultam tőlük, mit jelent az egymásra utaltság és az összetartozás a munkahelyen. Mindegyikük máshogy volt szép, tökéletlen vagy érdekes. Szerettem velük lenni.
Legjobban Gabit szerettem. Egy évvel alattam járt a kereskedelmibe. Mikor először elmentünk együtt bulizni, annyira jól éreztük magunkat, hogy a következő hétvégi céges kiránduláson már egymás mellett ültünk a buszon. A nap végén izomláz volt az arcunkban, annyit nevettünk. Azt azért sokáig ő sem tudta, hogy miközben a borosztályon a Debrői Hárslevelűt rakosgattam a polcra, mindig apámra gondoltam. Az a pillanat merevedett ki az időben, mikor közölte velem, hogy meghalt az anyám, és a sírástól taknya-nyála belecsorgott az üvegbe, miközben meghúzta azt. Bár csak hét deciliter, mégis ez volt a legnehezebb áru, amit valaha polcra raktam. A Debrői Hárslevelű, zöld, hosszú nyakú üvegben.
Munka mellett kezdtem el a kereskedelmi középiskolát. Emlékszem, mikor suliba menet Gabi elkísért. Végignevettük az utat az iskoláig, mert azt mondtam, „ha nekem csúnya gyerekem lesz, mehet egyedül az iskolába”. Gabi azt mondta, hogy ő elképzelt egy szemüveges, csúnyácska kisgyereket, aki egyedül kullog a suliba. Szegényt, hogy sajnálja. Erre tisztán emlékszem. Sokszor eszembe jutott, míg kísérgettem a fiam már nagyobb korában is az iskolába. A felügyeletre mégsem a szemüvege miatt volt szükség, hanem autizmusa végett. Akkor már javában a saját ruhaboltom pultja mögött álltam. A panelproli-álom beteljesült. És mint minden álom, egyszer véget is ért. Bedöntötte a gazdasági válság. Kis üzlet volt, nem bírta el. Az autizmus nem szerepelt az álmaim között. Az sem tett jót az üzletnek, hogy míg a fiamat hurcoltam orvosokhoz, fejlesztésekre, be kellett napokra zárnom a boltot. Mikor végleg bezártam a ruhaüzletet, a mellkasomban egyszerre pattant el valami a lakat kattanásával. Nem omlottam össze, mert a férjem a másik üzletünk pultja mögül megtartott. Bár ez a sztori most a nőkről szól, és kevés az ötezer karakter, hogy elmeséljem, mennyi mindent köszönhetek nekik. Mégis, a legfontosabb ember az életemben, egy pasi a pult mögött.
Hogy miről álmodott Gabi, nem tudom. Abban biztos vagyok, nem arról, hogy huszonegy évesen egy autóbaleset következtében kerekesszékbe kényszerül. Harmincegy éve mozgáskorlátozott, már csak álmában áll a pult mögött. Nekem mindig az a lány marad az Újkerti ABC-ből, akivel röhögve dolgoztuk végig az egész műszakot és a hétvégeken diszkóba jártunk. Korlátai ellenére felnevelt egy fiút, és otthonról dolgozik. A jókedve töretlen, imádom a páratlan humorát, és csodálom a hitét, a belső erejét, amivel sokszor engem is megtart.
Néha álmodom Gabival. Álmomban mindig tud járni. Jól éreztem én ezt gyerekkoromban, valami nagyon értékes vár rám a pult mögött. A legjobb barátom.
