A hetvenes években években Magyarországon azt mondták az iskolában, hogy ne jelentkezzek, mert úgyis tudják, hogy én tudom a választ. 2023-ban a munkahelyemen (ahol felsővezető-képzést vezetek) azt mondták, túl okos vagyok, vegyek vissza. Hát én nem veszek vissza, sőt!

Tíz éve, mikor megérkeztem Kanadába, fogalmam sem volt a női társaságok fontosságáról. Ma van egy egyesületem, ami többdiplomás női emigránsokat, vezető pozícióban lévő nőket és fiatalokat tanít, mentorál és erősít abban, hogy megtalálják és használják a hangjukat. Hogy legyen bátorságuk ahhoz, amihez a legtöbb férfinak mindig is volt.

Saját szakmai hátterem sokoldalú – ez eleve nehezíti az előrehaladást egy olyan világban, ahol mindenki szuperspecializált. Nagyon nehéz a diplomás emigránsok élete, nőként még nehezebb, mert nem vagyunk hozzászokva, hogy a sikereinket úgy adjuk elő, hogy a hallgatóság leessen a  székről – mint ahogy ezt majdnem minden férfi teszi sokkal kevesebb eredménnyel is.

Csodálatos érzés, amikor az újonnan érkezett, 10–15 év nemzetközi vezetői tapasztalattal rendelkező emigráns azt mondja, hogy pontosan arra volt szüksége, amit tőlem hallott, kapott. Eddig kizárólag azt tanácsolták neki, hogy jelentkezzen a legalacsonyabb szinten, de így az én útmutatásommal már el tudja kezdeni felépíteni az álomkarrierjét.

Ezért kellenek a női közösségek.

Hogy elmondjuk, milyen zseniális eredményeket értünk el előző munkahelyeinken, hogy felszólaljunk az iskolai beszélgetésekben, vitákban, hogy merjünk ellenkezni, ellenállni az évezredes nyomásnak, hogy mindig kedvesek, szépek legyünk, hogy büszkék legyünk azokra a világmegváltó tudományos, művészi és társadalmi eredményekre, amiket nők értek el, példát és erőt adva ezzel nekünk.

Ezek a közösségek enyhítik azt a néha elviselhetetlen nyomást, amit a társadalom kényszerít ránk gyerekkorunktól kezdve. Lehetővé teszik egymás megerősítését abban, hogy nem kell mindig tökéletesnek lenni, lehet és kell hibázni, de amikor teljesítünk, akkor igenis ki kell harcolnunk a megérdemelt elismerést.

A széles körben elfogadott tanács, hogy „gondolkozz egy pár másodpercet, mielőtt reagálsz valamire”, ránk nem vonatkozik. Nekünk, nőknek azt kell megtanulnunk és a következő generációknak megtanítani, hogy ne várjunk sehány másodpercet, hanem azonnal, öntudatosan mondjuk ki a véleményünket, függetlenül attól, hogy hányan értenek egyet. Utána természetesen lehet vitatkozni, de ne tartsuk vissza a gondolatainkat, magabiztosan indítsuk el azokat a vitákat, amiket fontosnak tartunk.

Ebben segítenek a női közösségek.

Amikor először beszéltem egy egyetem programigazgatójával a nőknek szóló önbizalom-építő kurzusomról, rögtön megerősített abban, hogy erre óriási szükség van. Ahogy elkezdtük tervezni a tartalmat, tökéletesen egyetértettünk abban, hogy nemcsak a „tanulnivaló” a lényeg, hanem a közösségépítés, a kapcsolattartás, az egymástól tanulás és a tudat, hogy nem vagyunk egyedül. A résztvevők mind többdiplomás, sokan doktorival és 10–15 év tapasztalattal rendelkező nők. És igen, nekik is szükségük van a közös beszélgetésekre, egymás felemelésére.

De hát változnak az idők – mondják sokan –, ma már minden sokkal jobb mint régen, amikor még tanulni se engedték a nőket. A „jobb” nem elég, a „legjobb” kell. Ugyanaz a legjobb, ami a férfiaknak évezredek óta születési joguk.

Ezért kellenek a női közösségek.

Hogy a történelmet is át tudjuk írni, mert amit ma tanítunk, az nemhogy elfedi, hanem egyértelműen hamisítja a nők hozzájárulását az emberiség tudományos és társadalmi eredményeihez.

Egy pár éve végzett kísérlet bizonyította, hogy amikor iskolások „tudóst” rajzolnak, akkor lányok, fiúk egyaránt a „fehér férfi köpenyben, kémcsövekkel a kezében” imázst ábrázolják. Hány embernek jut elsőre Einstein kinyújtott nyelvű képe az eszébe, ha meghallja a tudós szót, és hánynak Virginia Apgar képe, aki kitalálta az Apgar-tesztet, megmentve ezzel újszülöttek millióit?

Ezért kellenek a női közösségek.

Az írók közössége is egy közösség, amihez diákok százezrei kell, hogy érezzék a kapcsolódást, nem úgy, mint ma, amikor az iskolában tanított irodalmi művek 98%-a férfiak tollából származik.

Minden egyes irodalom-, történelem-, filozófia-, kémia-, fizika-, matematikaóra azt erősíti a fiatalokban, hogy a férfiak hozták létre a mai társadalmat, az ő eredményeik tették lehetővé az emberiség fejlődését. Ez egy megtörhetetlen közösségi érzést hoz létre a fiúkban, ami erősíti őket minden további személyes és szakmai lépésükben. A lányoknak viszont azt sugallja, hogy mi csak úgy vagyunk. A „gyengébb nem”, akiket „elvesznek”, akik „elkelnek” satöbbi.

Sajnos 2024-ben is küzdenünk kell azért, hogy nőként egyenlő jogokkal rendelkezzünk. Röhejes? Igen. Mégis igaz? Igen.

Nincs 200 akárhány évünk megvárni, amíg nőként ugyanannyi fizetést, elismerést és karrierlehetőséget kapjunk.

Ezért alapítottam egy női közösséget.

Így én ma már nemcsak jelentkezem, hanem másoknak is segítek biztonságban és büszkén jelentkezni. Mindig, mindenhol és legfőképpen ott, ahol nem kérdezik őket.