Anyák napja van ma. És a Terézanyu pályázat határideje. Mit csináljak? Én nem ünneplek. Akkor írok! Megírom a történetünket; a két héttel ezelőttit. Amikor együtt voltunk és kacagtunk. Mind! Hangosan és önfeledten. Mi, a már „nem-anyák”. Vagy félig-anyák, részben-anyák, az alig-anyák.

Hülyeség! Teljesen anyáknak érezzük magunkat! Még így is! Vagy így még erősebben! Hogy a szív adja vissza azt az illúziót, hogy létezik még az, aki legnagyobb kincs volt az életünkben: a gyermekünk.

Nem akarom, hogy empatikus légy velünk! Nem kérem, hogy egy másodpercig is belegondolj a helyzetünkbe! Soha ne képzeld el átélt pillanatainkat! Seperd ki a képeket az agyad legmélyebb zugából, ha elolvastad, meghallgattad ezt a történetet, hogy még rémálmaidban se törjenek rád! Ne zavarjanak meg azok, melyek a mi valóságunk képei, s melyek napjaink minden percében elkísérnek minket.

Azt írhatnám: kísértenek. De az emberi természet annyira csodálatos és alkalmazkodó, a lélek annyira képlékeny, hogy egy idő után mindenhez hozzászokik. Mert az ember nem a halálra van kódolva. Hanem az életre. A mindenáron való túlélésre.

De, akkor a mi gyermekeink miért…? MIÉRT?

Nos, azt hiszem, ez a kérdés hangzott el a minket ért tragédiák után a legtöbbször. És teljes bizonyossággal senki sem tudja rá megadni a választ.

S mi okból árulom el ilyen nehezen, hogyan s miként veszítettük el gyermekeinket? Azért, mert még leírni, kimondani is alig merem. Mert mind, mikor kimondanánk, félünk, kire milyen hatást gyakorol, ha meghallja: öngyilkosság útján veszítettük el életünk addigi értelmét.

Két hete a lakóhelyünkön, a hegyek ölelésében megtartott elvonulásunkon, Bükkszentkereszten, csak olyan szülők kapaszkodtak össze, kiknek gyermekei saját maguk vetettek véget életüknek. Édesanyák, kik velem, velünk együtt ennek a traumának a súlya alatt éljük az életünket. Többségükkel hosszas levelezés, üzenetváltás után találkoztunk, de volt olyan is, aki csak rám bukkant a neten. Ugyanis amióta a húszéves fiam elhunyt, azóta írok és vallok különféle műfaji formákban azokról a tabutémákról, melyek hozzájárultak halálához. Mert a miértekre az idővel érkeznek válaszok. S aminek birtokában vagyok, azt lelki megkönnyebbülésemre először irodalmi formába öntöm. Versek, novellák, traumaírások segítségével zajlik nálam a feldolgozás. Aztán a párom egyszer csak zenei köntöst adott az egyiknek. Majd a másiknak. S mára már járjuk az országot, s énekelünk, verselünk a halálról, a gyászról, de van, hogy a függőségről, vallunk a családon belüli erőszakról, romboló hatásairól, vagy épp a másságról. „Léleksimítók” néven azon dolgozunk férjemmel, hogy a lélek ráncait ki tudjuk simítani valamelyest. Mégis, sejtettük: ennek a csoportnak az összehívása lesz a legnagyobb vállalkozás eddigi munkánk során.

A szinte téliesen hideg, tavaszi délután fényeiben szürreálisan ragyognak az orgonák mélylila szirmai. Szállásadónk fogadásunkra egy vázába rendezte a mézszagú ágakat. „Orgona ága…” Ez a dal jut eszembe, ahogy illatoznak a panzió közepén, az asztalon. Majd, mielőtt belesüppednék a múlt fájó mocsarába, figyelmem elterelődik: sorra érkeznek az anyukák. Legtöbbjüknél tudom, kinek hogyan hívják elhunyt gyermekét, mikor és hogyan történt a…

Ölelés és egymás nyakába borulás, ismeretlenül is. Ez a sorsközösség ereje, azt hiszem. Aztán az első este a papírzsebkendők morzsolása mellett a sírás és szipogás, olykor a hangos zokogás ideje. Mert meg kell tisztulni, fel kell szabadulni, el kell mondani azt, amit oly ritkán és oly kevesek előtt lehetett eddig megfogalmazni.

– Biztosra ment… – Azt írta a búcsúlevélben: szeretlek… – Én vágtam le… – Rettegett, hogy fény derül titkára… – A jegyzőkönyv szerint ő tette… – Megálmodtam… – Aznap egy óriási vihar jött, kicsavarta a házunk előtti fát… – Még mindig ott lakunk… – Titkolta depresszióját… – Mi terápiára jártunk, mégis… – Alkoholt fogyasztott előtte… – Cannabis-származék volt a vérében… – A rendőrök szerint teljesen tudatában volt… – Az urnája odahaza… – Elszórtam a hamvait… – A ruháin még ott az illata…

Egyszerre vesszük a levegőt, egyszerre fuldoklunk a sírástól vagy a kiszáradt toroktól. Aztán a sok könny után mi hangfürdővel kedveskedünk. Hogy megérkezzen a nyugalom. Ha ideig-óráig, de csituljon a fájdalom. Hisz ezért jött mindenki. Meg azért, hogy megértő emberekre találjon.

Mert mi a legnagyobb gond számunkra, azon túl, hogy mi is azzal küzdünk naponta, hogy megtaláljuk a saját életünkben a célt és a fényt? A környezetünk hozzáállása. Az ítélkezés. A társadalmi beidegződés. A felelőst keresve legelőször az édesanya jut mindenkinek az eszébe. De mi van akkor, ha végiggondoltad ezerszer, mit és hogyan tettél volna másként, hogyan menthetted volna meg, s végül azt mondod: a tudásom szerinti legtöbbet nyújtottam? Hol van akkor a feloldozás? És a másik szülő?

Stigmával járkálsz a nagyvilágban. A téged körbevevő emberek, a korábbi kapcsolatok, a barátok nagyobb része eltávolodik tőled. Elszigetelődsz a világtól, és a szégyen bélyegét érzed magadon. A kollégák nem tudnak vagy mernek veled beszélgetni, a legközelebbi hozzátartozóid téged okolnak, és te egyedül maradsz a bánatoddal, végtelenül egyedül és kilátástalanul – az életre ítélve.

A sorsunkban azonos motívumok, a veszteség körülményeinek kísérteties hasonlósága, a fájdalom megélésének ismerős mélysége, a racionálison túliba vetett hit mind-mind oly mértékben összeboronálja a kis csapatunkat, hogy – érezzük – emelkedünk, már-már szárnyalunk a metsző tavaszi szélben. Hisz, ha már a gyógyfüveiről, köveiről és tiszta levegőjéről híres falunkba jöttek el ezek az édesanyák, akkor mindenképp körbe kell sétálnunk a vidéket. Utunk során megállunk egy katlanban. Az erdő csendje és zöldje teljesen átmos mindannyiunkat. Eggyé válunk a természettel, a lüktető élet bölcsőjében magunk is újjászületünk. A változás és életenergia tünete a váratlan jókedv, így mikor a híres Boldogasszony (!) köveihez érünk, akkor már minden apró elszólás nevetésre fakaszt minket.

– Melyik testrészre gyakorol jó hatást ez a kő? Melyiken ülök? Hogy mi? A prosztatán? Na, ezért olyan jó!

És a könnyek már a nevetés miatt csordulnak ki a szemzugból, mert érezzük, végre aszerint teszünk, ami belénk van kódolva.

„Én nem éltem volna túl…” – hallottuk egy páran ezt a standard kijelentést több, esetünktől borzadó édesanya szájából. Akkor mi ezért sem vagyunk jó anyák? Mert mi túléltük? Hidd el, nem olyan könnyű meghalni, még akkor sem, ha a fájdalom naponta tépi cafatokra a lelkedet. Az élet valamiért ragaszkodik hozzád. Talán, mert te is ragaszkodsz hozzá. Muszáj, hisz van még néhány hozzátartozód, mondjuk egy-két élő gyermeked, akiknek szintén valami életcélt kell mutatnod, még akkor is, ha naponta kell kitalálni magadban, mi is legyen az.

Mi végül azt találtuk ki, hogy kisimítjuk a lélek ráncait. Eddig bejött.