Egy női körben ülök, és többedmagammal a kör közepén összekucorodó ötvenéves nőnek dúdolok. Sír és mosolyog egyszerre. A „Hej, Vargáné káposztát főz” kezdetű dalt énekeljük neki. Ő kérte. Megtartó mondatokat is választott azokból, melyeket erre a célra, a belső gyermekes gyakorlatra vágtunk ki, ezeket súgjuk-mormoljuk neki felváltva: „Örülök, hogy önmagad szeretnél lenni.” „Már vártalak.” „Rendben van felfedezni, hogy ki vagy valójában.” „Nem baj, hogy más a véleményed.” Egy-egy mondatnál néha megrázkódik a válla.

Pár hónappal ezelőtt a biciklin ülök. Nem is ülök, száguldok. Azt érzem, hogy lobog a hajam a szélben, mint a Sörgyári capriccio szőke hősnőjének, pedig nincs is hosszú hajam. Talán azért is jut eszembe ez a jelenet a filmből, mert mindig így képzeltem a teljességet. A teljesség egy biciklin robogó szőke nő. Ezen az augusztusi napon beteljesedett egy vágyam: felkérést kaptam, hogy egy női körben jógaoktatókat képezzek. Ahogy tekerek, átfut rajtam a gondolat, „annyi belső munka után talán végre jó helyre érkeztem önmagamban, és ennek jutalma ez a lehetőség”. Ám ahogy lemegy a nap, a megérkezettségérzés elillan, bekúszik a kétség: biztos kelleni fog, amit adni tudok? Elég vagyok ehhez? Éjszaka azt álmodom, hogy szülök. A baba fejbúbja már kint van a szülőcsatornából, tenyerem hajas fejbőréhez ér, de elakad útközben, és én felébredek. Másnap felhív anyukám, hogy kitapintott egy daganatot a mellében.

„Megérdemled azokat a dolgokat, amiket szeretnél” – súgja egy hang. Másvalaki fekszik az ötvenes nő helyére, most az egész kör rá figyel. Azt kéri, simizzük a hátát, és dúdoljunk neki, szöveg nélkül, halkan.

Anya mellrákos, áttétes. Könyveket vásárolok neki a Simonton-módszerről és Máté Gábortól, munka után feljárok hozzá takarítani. Túl sok a stressz, nem fogom tudni a képzést elkezdeni. Visszamondom. Meg vagyok győződve arról, hogy ezt magamért teszem, de estére vérezni kezdek idő előtt. „Mit jut eszébe a vérről?” – kérdezi a pszichológusom. „Véráldozat” – vágom rá, és leesik, hogy anya halálának gondolatától az ősrégi, önmagát másokért feláldozó működésembe zuhantam vissza.

„Nem vagy felelős a szüleid házasságáért, az apádért, az anyádért, a családi problémáikért” – hangzik el egy újabb mondat a női körben.

Anya nem olvassa el a könyveket. Ott porosodnak a dohányzóasztalon. Zárt ajtó előtt toporgok tehetetlenül. Megint. Ám ezúttal biztosan tudom, hogy az utolsó szikrányi törekvést is el tudom végre engedni, hogy valaha is felnőtt emberek életéért vállaljak felelősséget. Egy nagyobb darab ebből a szerepből akkor szakadt le rólam, mikor elváltam, és beláttam, nem menthetem meg a gyerekkoromat a házasságomon keresztül. Azóta is pereg, morzsolódik le rólam ez a sebzett énem. Akiket magam elé soroltam, elvárták-e egyáltalán, hogy áldozatot hozzak értük? Vagy csak beleszoktak? A nem-cselekvésük sarkalt túlteljesítésre? Nem tudom. Szerencsére senkit sem tudtam megmenteni. Ez a „kudarc” terelt önmagam felé, oda, ahol képessé váltam a saját életem közepére helyezni magamat.

„Szeretem nézni, ahogy önállóvá válsz.”

Felhív az oktatásszervező, azt mondja, „mégsem kéne elengedni ezt a képzést, mert van rá igény. Már heten jelentkeztek!” Csupa libabőr leszek, aztán pánikba esem. Pár hét van vissza, hogy fogok felkészülni, egyedül végigcsinálni? Miért kell egyáltalán egyedül végigcsinálni?

„Kérheted, amit szeretnél.”

Egy forró csoki felett azonnal megtaláljuk a közös hangot, történeteink egymásba szövődnek, kiegészítik egymást. Alkotótársat kértem, és pár nap múlva már vele ülök egy kávézóban, és lelkesen a foglalkozásokat tervezzük. Nem is értem, miért gondoltam azt, hogy egyedül kell nőket kísérnem saját folyamataikban. Azóta azt is tudom, hiába vagyok egy női kör egyik vezetője, én ugyanúgy meg vagyok tartva általuk, mégsem terhelünk és mentünk meg senkit. Letehetjük a kör közepére mindazt, ami nehéz, de senki sem veszi fel a másikét.

Több tucat kivágott mondat hever a padlón. Mindenki választhat három olyan üzenetet, amit szívesen hallott volna édesanyjától kisgyermekkorában. Elkésett mondatok ezek, mégis sosincs késő meghallani őket. Én vagyok a soron következő, aki a kör közepére ül, és néhány perc erejéig részesülhet abból a megtartásból, ami mindig hiányzott. Azt kérem a lányoktól, hogy biztatóan, erőt adóan tegyék a tenyerüket a hátamra, és énekeljék az Este jót. Mosolyra szalad a szám, mintha újra a biztonságos anyai ölben lennék, és sírok is, mert olyan rég nem énekelt nekem senki. A női hangok kórusként zendülnek fel, lágyan, simogatón körbeölelnek, bekúsznak a zsigerekbe, betöltik a hiányt, elringatnak, megemelnek, megtartanak. Az izmaim többé nem kapaszkodnak rá fojtogatóan a csontokra, elolvad a világ, kiengedhetek. És ebben a könnyűvé váltságban egyszer csak meghallom a mondatomat a sok hang közül:

„Megérkeztél. Olyan boldog vagyok, hogy itt vagy.”