– Jól vagy?
A vécén ülök, görcsöl a hasam. Gyomorrontást kaptam a közösen főzött gombapörkölttől. Új barátaimmal nyaralok együtt a Balatonnál. Önszerveződő női kör, hét középkorú taggal. Én vagyok az egyik legidősebb, ötven fölötti. Havonta, kéthavonta találkozunk. Nincsenek szigorú szabályaink, de azért keretek vannak, legalább annyi, hogy nem bántjuk egymást.
A mosdó lapos, magasan lévő ablaka a teraszra néz, ahol a többiek ülnek az étkezőasztálnál. Persze az ablakot bezártam, és remélem, nem hallatszik ki semmi. De az is lehet, hogy igen. Elönt a jól ismert érzés, a szégyen, és emlékeztetnem kell magam, ebben a női körben mindent szabad: sírni, nevetni, böfögni, szellenteni, hányni, túl gyakran pisilni, vérezni, átvérezni, nem vérezni, hasmenést kapni – csak egyet nem szabad, egymást bántani.
Válaszolnom kellene, de mielőtt megtenném, szeretném, ha ez a kedves, aggódó hang megesküdne, tényleg érdekli, hogy érzem magam, nem csak udvariasságból kérdezi. Életem gerince néhány éve kettéroppant, és még sokszor küzdök a gondolattal, hogy mindez az én hibámból történt. Hiába erősítette meg már több lelki segítő, valamint jóakaratú barát és ismerős, helyesen tettem, amit tettem, és méltánytalanság történt velem, nem is kicsi. Mégis sokszor úgy érzem, valami alapvető baj van velem, és emberi társaságban nem vagyok elfogadható. Mint egy nehéz előéletű menhelyi kutya, aki reszketni kezd, ha megsimogatják, megijedek, ha megszólítanak, és időnként a kedvességet is fenyegetőnek érzem. Pedig tudom, ezzel a hat nővel arra szerződtünk, nem bántjuk egymást.
– Jól vagyok – mondom annyira könnyedén és vidáman, amennyire tőlem telik –, csak egy kis hasmenés.
– Ó – feleli a kedves, aggódó hang.
Az asztalhoz együttérző tekintetek kereszttüzében érek vissza. Figyelmeztetnek, a jövőben vigyázzak a gombával, mert nehezen emészthető. Mondtam már nekik, hogy több mint harminc éve nem ettem gombát a keleti vallási kisközösség étkezési szokásait követve, amelyhez néhány évvel ezelőttig tartoztam.
Már csak egy kérdésre nem tudok válaszolni: milyen bort kérek? A szagára emlékszem gyerekkoromból, a veszély érzete társul hozzá. Zavaros tekintetek, dadogó nyelv, botladozó láb, bicikliről a földre csattanó test, gangról kizuhanó, vérfolttá pleccsenő kisgyerekes apuka, akinek kisírt szemű, fekete ruhás özvegyével nem szerettem találkozni a lépcsőházban. Gyerekként képtelen voltam felfogni, miért engedik ki a kezükből a felnőttek ennyire a kontrollt. Akkor nem sejthettem, hogy a testi-lelki mérgek elől menekülve felnőttként én is függővé válok majd valamitől: egy utópiától, amely azt az illúziót adja, hogy megszűnt a testem az összes hozzá kapcsolódó hibával és fájdalommal együtt, és boldog, testetlen lélek lettem.
Egy pohártól nem lesz semmi bajod, mondják a többiek, még jót is fog tenni a kikészült gyomrodnak. Beledugom a nyelvem a folyadékba. llyen színű bort még nem láttam, rózsaszín. A többiek női bornak mondják, szerintük biztosan ízleni fog. Egy-két kortyot iszom csak. Ha többet innék, az nem én lennék. Bár, amit most nagyon nem tudok, az épp az, ki is vagyok.
Vacsora után felmegyünk az emeletre, a nagy üvegablakon át látszik a Balaton egyre sötétedő, türkiz sávja. Gyertyákat és mécseseket gyújtanak, körém fekszenek a puha gyapjú szőnyegen. Ölemben a laptopom, és felolvasok nekik egy kis részletet a történetemből. Ők kérték. Halkan és félénken kezdek neki, szerencsére a szobát hamar belepi a sötétség.
Másnap kora reggel újabb bátorságpróba következik számomra – meztelenül fürdés a Balatonban. A hasamon császármetszés hosszú, függőleges hege, köldöktől a szeméremcsontig ér. Régen nem létezett még a rövid, vízszintes vágás, mint ma, amit a bikinialsó eltakar. „Csinos kis cipzárt varrtam be magának”, mondta a szülészorvos a huszonkét éves kori énemnek a rendszerváltás évében, a berlini fal ledöntésének nyarán. Csinos kis cipzár, csak nekem lett olyan nagy dolog, nem értem, miért – egy több mint harminc éve tartó cölibátus egyik eredője. Az életem bizonyos szempontból arról szól, hogy ezt a heget takargatom. Most is ráteszem mind a két kezem, amíg el nem lepi a hasamat a víz. Ami hideg, de bársonyos és elfogadó is. Felfrissít, megnyugtat, átölel. És összekapcsol a többiekkel. Együtt tempózunk, fröcsköljük egymást, nevetünk. Újra tartozom valakikhez, de szabadon.
Megérkeznek az első strandolók a partra, egy idős házaspár. A vízben nálunk pánik és eufória, lilán vacogó ajkak és nevetőgörcs. Végül a legbátrabb közülünk, aki nem én vagyok, odakiált a cuccaikat pakolászóknak, forduljanak el, amíg kijövünk. Mászunk is már ki a lépcsőn nagy szuszogva, hét diadalittas, víztől fénylő bőrű fóka. Ahogy lépdelek a többiek között a törölközőm felé a füvön, két karom a testem mellett ring. A langyos reggeli napfényt mohón issza a fedetlen hasam. Puha húsa, megereszkedett bőre a hosszú, cipzárra emlékeztető heggel nem írható le a csúnya és a szép emberi fogalmaival, érzem egy pillanatra.
