A hideg, éles neonfény elvakítja a szememet. Lassan tizenegy óra van, de még mindig szól a zene kintről. Valami ismerősnek tűnő, lagymatag popzene. Csecsemősírás zaja szűrődik be a csukott ajtón át.

– Csssss, cssss, aludj szépen! – hallom a szobából.

Nyomom a hólyagom, ahogy tudom, hogy minél gyorsabban végezzek. Nagy nehezen álló helyzetbe tornázom magam a fémkapaszkodó segítségével, lehúzom a WC-t, és a csaphoz lépek. A tükörképem nyúzottnak mutat. Égető, kínzó fájdalom szúr be minden mozdulatnál, el ne felejtsek fájdalomcsillapítót kérni éjszakára. Megnyitom a vizet, nincs türelmem megvárni, amíg forróra vált.

– Csssss, csssss.

Nem az enyém. Ugye, nem az enyém? Még nem ismerem meg a sírását.

Villámgyors szappanozás és öblítés után rázom le a hideg vízcseppeket a kezemről. A maradékot vérfoltos hálóingem szélébe törlöm, és amilyen gyorsan csak tudom, a fehér kórházi csempének támaszkodva már nyitom is a lepattogzott fürdőszoba ajtaját. Felerősödik a zene és a sírás hangja is.

Rita, a bal oldali szomszédom a saját ágyáról a kisfiam fölé hajol.

– Csssss, Tomika. Minden rendben, itt van az anyukád.

Rémülten próbálom szaporázni a lépteim. Figyelek a magam után húzott műtéti csőre és tasakra, ne akadjak bele.

– Hallottam sírást, de nem gondoltam volna, hogy az enyém. Az előbb még mélyen aludt. Ne haragudj, ha felébresztettelek titeket – darálom mentegetőzve, egy szuszra.

– Ugyan, semmi gond. Nem aludtunk. Itt nem lehet aludni.

A jobb oldalon Évi épp szoptatja Eszti babát. Esztinek sűrű, sötét haja, rózsás és pufók kis arca van. Tominak messze nincs ennyi haja. Folytatja a sírást, ami inkább egy kölyökmacska panaszos miákolására emlékeztet. A telefonomra pillantok. Ébresztő van beállítva háromóránként, ha netalán elaludnék. Erre mondjuk nincs sok esély. A folyosón leejtenek valami fémtárgyat, hangosan csattan a linóleumon. Negyed óra múlva mennem kell a csecsemősökhöz tápszerért. Nem tudok szoptatni.

– Nekem is az első babánál kellett pár nap, mire beindult – biztat Rita. – Ne keseredj el! Tedd minél többet a melledre!

Ha már felébredt, tisztába teszem Tomit. Még egyáltalán nem rutinszerűek a mozdulataim. Kicsit szégyellem is a lányok előtt a szemmel látható ügyetlenségem. Pedig én vagyok a legidősebb, mégis a tapasztalatlan első bálozó. Ráadnék egy meleg rugdalózót, de látom, hogy a férjem olyat pakolt be, aminek nincs lábfejrésze. Zoknit viszont nem tett mellé. Nem hibáztatom érte, sürgősen be kellett jönnünk, kapkodva pakolta, amit kértem. Évi látja, és szó nélkül, egyből kisegít egy pöttöm, fehér frottírzoknival. Hálásan veszem el tőle.

– Tudok adni viszont kis kesztyűt, abból hármat is hoztam. Ha esetleg a tieitek is karmolnák az arcukat. Próbálom az összeszedett anyuka látszatát kelteni. Pedig itt igazán nem kell játszani a hőst.

Csakhogy a szobatársaim mindketten már a második babájukat szülték meg, és én ettől kicsit elveszettnek érzem magam.

– Figyelnél egy kicsit Levire? – kérdezi Rita. Itt volt a kardiológus a szívzöreje miatt, kimennék a folyosóra telefonálni Daninak.

– Persze. Menj csak nyugodtan – mosolygok rá –, én most nem megyek sehova.

Büszke vagyok, hogy rám bízta. Nekem mondta, tehát képes vagyok rá. A köntösöm megkötőjének segítségével lassan visszaereszkedem az ágyba, és próbálok olyan pozíciót találni, ahonnan rálátok a kis Levire és persze Tomikámra is. A császársebem lüktet.

Közben Évi elindul kifelé a szobából Esztikével.

– Beadom a csecsemősöknek egy órára – mentegetőzik. – Muszáj lezuhanyoznom. Vagy akarsz menni előbb Te?

– Nem, menj csak nyugodtan. Nekem hamarosan mennem kell a tápszerért.

– Még mindig semmi? – kérdezi kedvesen.

– Nem, egyelőre nem.

A szobában minden közös, ezt nem is kell külön megbeszélni. A pelenkázó alátét, a csokis keksz, a kéztörlő, a szappantartó, a félelem, a sírás és a földöntúli boldogság is. Nők, anyák együtt egy kórteremben.