Egy áruház ruhaüzletében botlottunk egymásba, ő inget vett magának, én csak nézelődtem. Meghívott egy kávéra. Elfogadtam. Évfolyamtársak voltunk a jogi egyetemen, azóta eltelt tíz év. A sikereit hallgattam, van, ami nem változik. Már a bölcsőjében eldőlt, sztárügyvéd lesz, az apja, a nagyapja után, nem volt más út előtte. Érdeklődve rám nézett. Kimondatlan kérdése égette tekintetemet, így minden átment nélkül belefogtam.

– Felmondtam.

– Az szuper, néhány évente váltani kell. Mesélj, melyik cég szerzett meg magának? Talán ismerem, szólhatok néhány jó szót az érdekedben – mondta, majd cinkosan rám kacsintott.

– A Teljes Megújulás Bt. – csendben vártam, mikor esik le neki. Vág az esze, nem tartott sokáig.

– Értem… – torokköszörülés, sóhaj, de nem érte be ennyivel, folytatta a kérdezősködést.

– Mik a terveid? Mit csinálsz most?

– Amint említettem, megújulok: irodalomterapeuta-képzésre járok – figyeltem a reakcióit. Próbálta felfogni a szavaim értelmét, szólásra nyílott a szája, de hang nem hagyta el a torkát. Döbbenten bámult rám. Szótlanul néztük egymást, hagytam dolgozni a csendet, ami közben ránk telepedett. Végül kimondta.

– Irodalomterápia?! Ugye csak viccelsz? Ilyen képzés biztosan nem létezik! – fakadt ki.

Elővettem a telefonomat, beléptem az egyetem hallgatói felületére, és a kezébe adtam a készüléket.

– Látod, az első félévet már sikerrel teljesítettem – tettem hozzá.

– Valóban, gratulálok. Mindig okos – hatásszünet – voltál… – fejezte be bizonytalanul, és visszaadta a telefonom. Önkéntelenül felkacagtam.

– Egyszer élünk, és nekem vannak álmaim, ami nem az, hogy egy irodában húzom az igát egész nap mások álmaiért…

A kijelentésem után a távolba révedt, a gondolatai láthatóan máshol jártak. Újra rám nézett, a tekintetében szomorúságot véltem felfedezni. Nem tartott sokáig, gyorsan visszazökkent. Zavartan az órájára pillantott, és a nyomaték kedvéért mesterkélten felszisszent.

– Észre sem vettem, mennyire elszaladt az idő, megbeszélésem lesz. Megyek. Örültem – felpattant, gyorsan megölelt, és a következő másodpercben már az elegáns zakóba bújtatott hátát figyeltem, ahogy távolodott.

Ültem még a kávém felett, nem siettem. Gondolkodtam. Ennyire riasztó lennék?! Mit láthatott?! Egy nőt, aki valaha okos volt, de az ő értékei szerint mostanra meghibbant. A nő, aki én vagyok, ezt egészen máshogy látta. Ha marad még, elmeséltem volna, mi történt. Évek óta ültem egy irodában, szerződéseket gyártottam, akár egy gyárban, a futószalag mellett. Lelkesedés és csillogás nélkül. Egy belső hang megszólított: Unikornis lennél, szürke igásló helyett? Legyél! Hallgattam rá. Felmondtam. Bezárult egy ajtó és kinyílt egy ablak. Szembejött egy képzés. Irodalomterápia, jelentkeztem. Felvettek. Emlékszem az első találkozásra, körben ültünk egy teremben, húsz név nélküli női arc. Alig szóltunk, csak néztük egymást. Mindannyiunk arcán ugyanaz a néma gondolat: mi fog kisülni ebből? Majd kezdetét vette közös utazásunk: saját élményű csoportterápia. Korábban nem gondoltam rá, hogy szükségem lenne terápiára, főleg nem csoportosra. Először alig beszéltem, inkább ültem és figyeltem. Aztán minden alkalommal kicsit többet és többet osztottam meg magamról. Egy idő után a szavak és az érzések jöttek maguktól, mert az arcok már nem voltak idegenek és név nélküliek. Mertem új és idegen utakra lépni. Beszéltem a meddőségem terhéről, a válásomról és a pályaelhagyásomról. Értő fülekre találtam ebben a közegben, és megismertem egy olyan terápiás módszert, amit körülölel az irodalom. A novellákon és a verseken át könnyebb volt megszólalnom és megnyílnom. A mély, megindító gondolatok és érzések ott voltak előttem, csak meg kellett találnom az utat, hogy kapcsolódjak a szövegen keresztül önmagamhoz és a csoporthoz. Az együtt töltött órák alatt beszélgettünk mindenről: válásról, újabb házasságokról, halálról, fájdalomról, bántalmazásról, gyermeknevelésről és alkoholizmusról. Súlyos problémák ezek, amiket ki mertünk tenni, mert a köztünk lévő láthatatlan bizalmi hálóban megtartottuk egymás lelkét. Feszegettük a határokat, megéltünk mélységeket és magasságokat. A húsz nő, aki az első nap idegen volt, a hónapok alatt egy erős és támogató közösséggé vált. Védőhálóként ott voltunk egymásnak, zuhanhatott, aki szeretett volna, mert elkaptuk és felemeltük. Egy ilyen közeg a közöny és az önzés világában megbecsülendő. Átéreztük egymás fájdalmát és veszteségét. Együtt sírtunk és együtt nevettünk. Egy-egy alkalom után sokszor órákig nem voltam képes értelmesen megszólalni. Bámultam üres tekintettel előre. Utána éreztem, ahogy a lelkem egyre jobban felszabadul. Átjártak azok a női energiák, amiket a csoporttól kaptam.

Az irodalomterápiás képzéstől sokkal többet kaptam, mint azt remélni mertem. Unikornis nem lettem, viszont ennek a megtartó női közösségnek hála a Teljes Megújulás Bt. ügyvezetőjeként mára visszaszínesíthettem a világom, és átengedhettem magamon az életet.