A húgommal nem egy az anyánk, nem egy az apánk, de a genetikai hibánk, mely egyfolytában próbálja átvenni az irányítást az életünk felett, megegyezik. Emiatt a hiba miatt találtunk egymásra, mindkettőnknek sorvadnak az izmai. Ő keresett fel engem a szörnyű diagnózis után, sok más beteggel együtt, de csak vele éreztem, azt a leírhatatlan, ősi kapcsolatot, már az első személyes találkozáskor. Mintha ezer éve ismerném, és mintha azért nem lettek volna soha igaz barátaim, mert neki őriztem minden titkomat.

Már akkor tudtam, hogy nem a betegség és az azzal való küzdelem köt össze minket leginkább, hanem isteni dolgok, amikre mi magunk sem emlékszünk, de ott legbelül tudjuk, milyen fontosak vagyunk egymásnak. Erősek vagyunk külön-külön is. Gyermekeket nevelünk, háztartást vezetünk, dolgozunk, próbáljuk „kimaxolni” a korlátokon belül-kívül is ezt az egészet, de kell, hogy legyen, aki érti, ami odabenn van. Írhatnék most arról, hogy csak mi tudjuk, milyen nehéz egy lépés, vagy megemelni a karunkat. Mi értjük, mi az a „lassú esés vagy gyors”. Csak mi tudjuk, miért nem ülünk le idegen helyen, vagy milyen félelem kíséri a felállást, vagy mennyi ideig tart tervet szőni, hogy jutunk el a gyerekkel az óvodáig egyedül. Sorolhatnék millió fizikai és lelki dolgot, ami ezzel a betegséggel és a harccal jár, írhatnék a trükkökről, melyeket kifejlesztettünk, hogy működjön az élet, de ez nem erről szól. Ez a kapcsolat más.

Érzem őt. Magamban. Ajándék fentről, hogy Isten szemével láthatom őt. Látom a szívét, a szeretetét, az erejét elszívó félelmeket, a sebeket, amiket mások okoztak neki, és azokat is, amiket akaratlanul, ő magának okozott. Látom a tüskéit, amivel védi magát, a sötétséget, amiben néha elmerül, és a fényt is, amivel elűzi azt. Én nem azt a kemény nőt látom, akit mások, hanem azt a kislányt, aki összekuporodva, vacogva várja, hogy felmelegítse a szeretet. Ilyenkor ölbe fognám és csak ringatnám. Eleinte, amikor megérezte, hogy közeledek, kiengedte a tüskéit. Ezt nehéz volt elfogadnom, de az a szeretet, amivel Isten összekötött minket, velem megértette, mi történik, neki pedig bátorságot adott, hogy közel engedjen. Hihetetlen módon tudom a gondolatait, érzem, amikor szüksége van rám. Összekapcsolódtunk. Én úgy szoktam mondani: „egy rendszeren vagyunk”.

Ma már biztosak vagyunk abban, hogy nem véletlen, hogy az ország két végpontján élünk. Évente egyszer, talán találunk valakit, aki elhozza hozzánk őt és a kisfiát, de ez mindig nehéz ügy. Amikor találunk is bátor sofőrt, aki ezt a pár száz kilométert hajlandó levezetni, számolnunk kell az akadályokat gördítő erőkkel. Amint közeledik a találkozás napja, elszabadulnak az események: elromlik az autó, súlyosan lebetegszik az egész család, és szervezhetjük újra az egészet. Mivel mi sosem adjuk fel, ritkán össze is jön a nagy randevú, és akkor érezzük igazán… akkor emlékszünk valamire: hogy kik is vagyunk mi valójában. Nagyon mélyen, mindketten érezzük, hogy Isten valami különlegesre hívott minket. Tudjuk, hogy hozzá tartozunk és nem véletlen, hogy a szárnyaink helyét most műtéti hegek jelölik. A betegség is meghatározhatna minket. Hagyhatnánk, hogy uralja az életünket, de mi nem tudjuk ezt megtenni. Valami, ott mélyen belül, nem engedi. Vannak rossz napok, amikor az egyikünk azt mondja: már elég! de akkor jön a másik, megrángatja, emlékezteti, hogy még nem végeztünk. Vannak jó napok, amikor jól vagyunk, másoknak is segítünk, és erősödik a fény, amit magunkban hordozunk. Ezért is olyan fontosak a találkozásaink. Akkor sokkal erősebben világítunk, ha együtt vagyunk! Ez táplál és gyógyít minket! Erre a fényre emlékszünk vissza, ez nem engedi, hogy feladjuk.

Amikor pedig sikerül egymást megölelni (ez a mi esetünkben nem olyan egyszerű), érezzük egymás szárnyainak helyét, amely arra kell emlékeztessen minket, hogy bár korlátozva vagyunk, de a szeretet, ami bennünk van, örök. A fény, amit belül hordozunk, nem ismer határokat, és ez az, ami igazán számít. Itt és most szárnyak nélkül kell megtalálnunk a teljességet, és ha ezt elfelejtenénk, ott a másik, hogy megtartson, ha zuhannánk.

Ma Hugit kellett emlékeztetni arra, hogy mi erre a „világra”, ami körülvesz minket, hiába nézünk. Nekünk felfelé kell nézni, mert csak ott értik meg azt a mélységes fájdalmat, melyet mindketten érzünk. Ő ilyenkor visszahúzódik a kis fedezékébe, én pedig – itt a messzeségben – csendben várok rá. Miatta tanultam meg csendben és türelmesen várni. Ő tanított meg kiállni magamért, de csakis azért, mert neki akartam megmutatni, hogy kell. Miatta lettem bátor, mert sokkal jobban láttam magam az ő félelmeiben, mint a sajátjaimban. Miatta hiszem, hogy a szeretet a távolságokat is eltörli, és ha máshogy nem is, szellemben, együtt, magasra emelhetjük a karjainkat! Büszke vagyok rá, mert minden félelmét legyőzve tesz az álmaiért! És szeretem őt… feltételek nélkül. Úgy, ahogy van.