Történetem 2001-ig nyúlik vissza, amikor is huszonhárom éves fiatal nőként tetőtől talpig pikkelysömörös lettem. A kiváltó okokat nem is taglalnám bővebben, egy lelki megrázkódtatás hatására reagált így a szervezetem. Kezdetét vette a kálváriám, orvostól orvosig jártam, a gyógyulás egyre távolibbnak és reménytelenebbnek tűnt a hagyományos orvosi módszerekkel, ezért a természetgyógyászat irányába fordultam. Így jutottam el egy bioenergetikai kezeléssorozatra, ahol beszélgetés közben fény derült arra, hogy akkor érzem jól magam, ha táncolok. Ennek hatására akkori kolléganőm – konkrétan akaratom ellenére – cipelt el magával Malova Vivien kezdő hastáncórájára. Nemcsak a pszoriázis, hanem amiatt is aggódtam, hogy plus size testalkatommal nem fogadnak be a csoporttársak, de mindenki annyira koncentrált a saját testére és az új mozdulatok elsajátítására, hogy még véletlenül sem jutottak el arra a pontra, hogy engem szemügyre vegyenek, nemhogy kinézzenek maguk közül. Ott ragadtam, és két-három hónap után pszoriázismentes bőrrel, nyolc kiló mínusszal, a hastánc szerelmeseként születtem újjá. Innen indul az én utam, melyen a mai napig járok, és így találtam rá a hivatásomra.

2003-ban kezdtem el tanítani, akkoriban virágzott a hastáncélet, és egy igazán fiatalos csapattal hozott össze a sors, viszonylag gyorsan kialakult egy körülbelül öt-hat lányból álló, ügyes és lelkes mag, akikkel sok rendezvényen táncoltunk, és nagyon bulis időszak volt, fiatalos lendülettel vetettük bele magunkat a hastánc szépségeibe. Ezzel egyidejűleg óriási hatást gyakorolt rám egy nálam tíz-húsz évvel idősebb nőkből álló asszonycsoport is, akik a közös táncórákon túl valami olyan női bölcsességet tanítottak nekem, olyan összetartó női miliőt varázsoltak maguk köré, hétről hétre, aminek emlékét, értékét a mai napig hordom a szívemben, és ezért örökké hálás leszek. Nagy hatással voltak rám.

Férjhez mentem, és a babavárás időszakában is táncoltam, mindhárom gyermekemmel. Több helyszínen is tanítottam, fantasztikus volt látni a lányok, nők és asszonyok átalakulását, kivirágzását a hastánc által. Igazi, életre szóló barátságok szövődtek az általam vezetett csoportokban, közös programokat, táborokat, utazásokat szerveztem, szervezek a mai napig, és minden évben hastáncgálára készülünk a lányokkal. Ennek különleges jelentősége van. Összehoz bennünket, motivál a közös cél, koreográfia-tanulás, gyakorlás, készülődés, a ruha anyagának, színének kiválasztásán át a fazon megtervezéséig, a ruhapróbák és a közös díszítés. Ez mind-mind egy varázslatos folyamat része, egyfajta önismereti út, melynek végén a lányok, nők teljes valójukban ott állnak a színpadon, egymást támogatva, mosolyogva és ragyogva. Még azok a tanítványok is, akik úgy érkeznek hozzám, hogy soha nem állnak színpadra, egymás biztatására végül rászánják magukat, és életre szóló élményt kapnak, nőiségükben magabiztosabban, mint azt valaha gondolták volna. Mindig nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy megfelelő felkészültség mellett, pozitív élményként vihessék tovább ezt a tapasztalást, és a folyamat alatt végig támogatják, biztatják egymást a lányok. Talán egyéni szinten egy pillangó születéséhez tudnám hasonlítani ezt az utat, csoportszinten pedig a kölcsönös bizalom és egymásba vetett hit megtestesülése, amikor az általam megálmodott koreográfiák hónapok közös munkájával, kerek egészként megjelennek a színpadon.

Az én szememben minden tanítvány egyformán értékes, egyformán szép, lehet kerekded vagy vékony, magas vagy alacsony, vörös, szőke, barna vagy fekete. Ezt az elfogadást, a kölcsönös támogatást elvárom a csoportjaimban is. Különbözünk, ezerfélék vagyunk, de mind nők vagyunk, és a tánc mindenkié, a nőiesség megélése mindannyiunknak jár, nem kell tökéletesnek lennünk. Színes kis olvasztótégely az én Hastánciskolám, a szerelemgyerekem, melyet féltett kincsemként ápolok, és minden nap hálás vagyok a csodálatos hivatásomért.

Szerelmeken, válásokon, gyermekek születésén, időnként komoly betegségeken és a gyógyulási folyamatokon, munkahelyváltáson, diplomák megszerzésén innen és túl is ott vagyunk egymásnak, tánclépésben haladunk át az élet örömein és nehézségein, nem csupán tanár-diák viszonylatban, hanem emberként, közösségként is.

Nyitott szív és lélek nélkül nem lehet emberekkel foglalkozni, vagy értéket adni, közösen alkotni, közösséget teremteni és ápolni. A Cellidance pedig egy nagy család, mely védőhálót fon körénk, és megtart, támogat, női létezésünkben, segít kiteljesedni egy magasabb minőségben, a tánc által. A mai világban óriási szükség van a támogató, elfogadó és működő női közösségekre, én teljes valómban hiszem, hogy a Cellidance Hastánciskola az a hely, ahol ezt mindenki megtalálhatja és átélheti.