Blanka, nálatok is mindig sírnak? Hattól hajnali kettőig biztos.

A telefonom pityegése szerencsére nem ébreszti fel a hordozókendőben szuszogó kis csomagot. Az ikertestvére még hüppög a férjemre kötve, aki határozott léptekkel rója a köröket a parkban. Éjjel 11 óra van.

Ildikó írt, akinek ugyanazon a napon születtek a koraszülött ikerfiai, mint nekem. A Semmelweis Ignác kettes számú női klinikáján, sürgősségi császármetszéssel. 2018. május 18. Az inkubátorok mellett állunk. Grammokban és milliméterekben mérik itt az életet. A lélegzet, a pulzus és minden moccanás jegyzőkönyvbe vett és pontosan kiszámolt, kétszer két kis lélek imbolyog bizonytalanul. A karunkban branül, a hajunkon steril szövet, a szívünkben kétségbeesés. Nem szólunk, mert erre nincsenek szavak. A gyerekeket nézzük. Csak ő tudja, mit érzek, csak én tudom, mit érez.

Hideg fényű kórházfolyosón vánszorgunk, császársebtől görnyedten. Pici üveget szorongatunk, az üvegben pár csepp tej, amit kínkeservvel facsartunk ki magunkból, hogy az orrszondán át mégis kapjanak belőlünk valamit a csippanó gépek, szövevényes csövek közé került, átlátszó bőrű kisfiaink. Próbáljuk elhessegetni, amit már annyiszor elképzeltünk az aranyóráról.

– Hát ez semmi, nulla. Még kevesebb, mint volt – a PIC-es nővér szigorúan biggyeszti le a száját, miután először szoptatni próbálom „A-magzatomat”. („B-magzat” ekkor még élet és halál között, lélegeztetőgépen.) Megmérték és könnyűnek találtatott, avagy nem szopott mérhető mennyiséget ez a kétségbeesetten tátogó, partra vetett kis hal. Sőt. Ellentmondást nem tűrve dugják le az orrába a gumicsövet. A szavak is mélyre mennek, Ildikó vigasztal.

Azt hisszük, ha végre kibontakoznak a babáink a csövek, kanülök, infúziók és szondák öleléséből, akkor majd minden könnyebb lesz.

Aztán egy nap végre hazavisszük a fiúkat, ő Salgótarjánba, én Tatabányára. A halál fenyegetése már nem szorítja a mellkasunkat, most másképp nehéz.

Messze vagyunk egymástól, de a láthatatlan fonál[1], amiről annyit olvasunk majd az ikreknek, mielőtt oviba mennek, megmarad. Az egyik elszundít, a másik már ébred. Nem jó a babakocsiban, nem jó az autóban, nem jó a pihenőszékben, nem jó az Adamo hintában, a kiságy említésre sem méltó. Senki sem szólt, hogy az éretlen idegrendszertől meg a születés traumájától meg a csillagok állásától meg még ki tudja, mitől, de ez is van, majd egy évig csak ez van. Csak egy felnőtt mellkasán elviselhető nekik a lét, ha járkálunk velük, de van, hogy még akkor is csak sírva. „Minek veszed fel, elkényezteted! Ha így is, úgy is bőg, miért nem hagyod a kiságyban? Régen még keretek között voltak a gyerekek, nem ők diktáltak!” Voltak ők eleget keretek között, az inkubátor keretei épp elég határt szabtak köztünk. A karunk befáslizva, ínhüvelygyulladás, a hajunk borzas, a szemünk karikás. De élünk. Csak ő tudja, mit érzek, csak én tudom, mit érez.

Fotókat küldünk. Ványadt verébfiókákra emlékeztető kisbabáink kerekednek, hamvasodnak, rózsásodnak, bájosodnak. Nahát, milyen egyformák! Azok az égszínkék szemek! Az a szép őzikeszempár! Azok a szőke tincsek! Azok a barna fürtök! Ez már szociális mosoly, a védőnő mondta! A mi arcunk még sokáig gyűrött marad, de szociális mosolyunkat lassan visszakapjuk mi is.

A tieid átfordultak már? A szomszéd kisfiú már állítólag két hónaposan… Hát persze, mindenki ismer ilyen szomszéd kisfiút vagy kislányt. Két hónaposan átfordult, félévesen járt, szobatiszta lett, egyévesen beszélt, most ötévesen a doktoriját írja, és még illedelmes is. És mindez természetesen a szülei érdeme. Lol. Na jól van, jól van. Türelmes leszek. De mikor fordulnak már át?

Árgus szemekkel figyelünk. Mert a tünetek bármikor jelentkezhetnek. Anyuka, anyuka, úgy tűnik, megúszták, de azért nem kell túlzottan megnyugodni. Hatéves korig kijöhet bármi. A tanulási nehézségek később is. Már erre a hülye, infantilisen lesajnáló anyukázásra sem rebben a szemünk. A fókusz máshol.

Ti hogy készültök az ovira? Olvassuk A láthatatlan fonalat. Beszélünk róla. Készülni kell, de nem szabad rágörcsölni. Könnyű azt mondani. Persze, én is félek. Úgyis sírni fogok. Én is, az tuti. De legalább ketten vannak. Igen, még sosem örültem ennyire, hogy ketten vannak. Igen, hála Istennek, hogy ketten vannak. Mégis, micsoda áldás.

Azt hiszem, az ikres anyáknak is megvan a maga ikernyelve. Meg ikersorsa. Meg időn és téren átívelő, megtartó köteléke. És szerintem egy nap végre találkozunk újra. A Városligetben. Ildikó és én, meg az ikrek. Úgy képzelem, egy májusi nap lesz az, a fiaink születésnapja, és körülöttünk zölden, pazarlóan harsog majd az élet, az akácvirágok mint felhabzó tej csordulnak túl az ágakon. Két szőke és két barna kisfiú cigánykerekezik, ugrál és nevet körülöttünk zabolátlanul, mi pedig csak úgy ülünk egy padon. Nem mondunk semmit, a gyerekeket nézzük. A kezünkben kávé lesz, a hajunkban nyárfaszösz, a szívünkben béke. Csak én tudom, mit érez, csak ő tudja, mit érzek. Ha nehéz, mindig erre gondolok.

[1] Patrice Karst: A láthatatlan fonál, gyerekkönyv