– Önkénteskedni akarsz? – kérdezték a kutyamenhely irodájában. – Mégis, mit szeretnél csinálni?

– Nem tudom, bármit, amivel segíthetek. Gondolom, kutyasétáltatásra vannak már páran. Valami mást.

– Akkor menj oda, az udvarba, ott van már két lány önkéntes, ők jönnek már egy ideje, állj be melléjük, nem tudom, mit csinálnak.

Az udvar közepén két fiatal nő sebes mozdulatokkal edényeket pucolt. Előttük egy fémlavór, félig töltve koszos vízzel, és egyikük valami kopott kefével próbálta a mocsoktól megszabadítani a tálakat.  Odaguggoltam melléjük, és elkezdtem egy edényt én is súrolni. A közös munkában megoldódott a nyelv. A magas, vékony lány, Heni odahajolt hozzám.

– Tudod, mit mondtak, hogy csináljunk? Fessünk kennelrácsot! Érted? A rácsot! – tört ki belőle indulatosan. – Mikor a kutyáknak teljesen mindegy, milyen színű háló mögött vannak, de közben nincs előttük víz, és visítanak a szomjúságtól!

Ekkor már tudtam, hogy jó helyre kerültem. Ők itt ketten valódi segítségért vannak itt, nem látszatjótékonyságból. Mellettem Andi, Heni nővére guggolt, és erős mozdulatokkal kaparta le a tálak ráragadt mocskát.

Innentől kezdve együtt csináltunk mindent. Hol a kefe? Ja, az nincs. Hol a súrolószer? Az a homok. És a víz? Az algás víztartályból folyik, lukas vödrökbe és rozsdás tálakba. Aztán kiderült, hogy más sincsen. Söprű nélkül söpörtünk, kerék nélküli talicskával toltuk a szennyet. De ha az egyikünknek nem volt, adta a másik. Az elgörbült gereblyét kipótolta valamelyikünk hajlott léce. Ahova nem nyúlt be Heni, hát benyúltam én, és segített Andi a botjával. Míg egyikünk kipucolt egy kennelt, másikunk a belevalót készítette el, harmadikként én az ebet sétáltattam. Ha Heni ment be a rácsok mögé a kutyákhoz, tartottam az ajtót a háta mögött, hogy azok ne tudjanak kiszökni. Amikor én ugrottam veszekedő ebekhez, tudtam, hogy ők mögöttem vigyáznak rám. Míg Andi kikapott egy kutyát a kennelből, fogtam az állatot, hogy ő rendezhesse a helyét. Ha fotóztunk, volt, aki a pórázt tartotta, a másik képet készített, és a harmadik vonta el az eb figyelmét.

Jött a tél, hűvösen fújtak a szelek, hajlék kellett minden kennelbe. Volt eb, akinek ott állt a háza, de ő nem fért be az ajtaján. Heni észrevette, Andi szólt nekem, én, a barkácsoló segítettem rajta. Ahol hiányzott a kutyaól, hát lefűrészeltünk, megszögeltünk romos házakat, és betettük nekik. Beraktuk akkor is, amikor két óriás farkaskutya táncolt a hátunkon, ahogy bementünk a kennelükbe. Ketten toltuk oda talicskán az ólat, egyikünk nyitotta az ajtót, másikunk elvonta az  ebek figyelmét, a harmadik pedig beküzdötte a monstrumot. Megküzdöttünk érte, nem adtuk lejjebb, meg tudtuk csinálni – és a kutyák már nem fagytak meg az éjszaka.

Pucoltunk ki kennelt, gereblyéztünk homokot, hullámpalát hoztunk, kiástuk a gödröt neki, kutyaólakat gurítottunk a helyükre, kitámasztottuk, felszögeltem néhány lécet – és máris három ebnek lett kényelmes otthona.

Amikor gyógyszert kellett beadni minden állatnak, hát együtt vágtunk neki a telepnek. Egyikünk nyitotta az ajtót, míg a másik kutyát terelt, a harmadik a szájukba tette a falatot. Ha az ebeknél fésülni, körmöt vágni kellett, akkor is ott voltunk hát egymásnak, hogy minden rendben menjen.

Tudjuk, hogy számíthatunk bármelyikünkre. Nem kell magyarázni, érvelni, győzködni: ugyanazt akarjuk és ugyanazt gondoljuk. Ha segítség kell, ott a másik karja, háta. Ha csak beszélni kell, mert kiszakad belőlünk a düh, vagy az indulat, hát valamelyikünk ott áll, hogy fogadja. Káromkodunk, szitkozódunk, de őszinték lehetünk. Megtartjuk egymást akkor is, amikor kiborulunk. Amikor artikulálatlan szavakban tör ki belőlünk az őrület, és egybefolynak könnyeink a nyálunkkal, mert csak üvöltünk, hogy ezt nem lehet kibírni. Ilyenkor szembenéz velünk egy olyan arc, aki pontosan látja és érzi, amit mi. És tudom, hogy ért engem.

Közösek az örömeink is. Felhúzzuk magunkat a földről, és együtt röhögünk, amikor feldőlünk a talicskával a fáradtságtól. Egymás ragyogó tekintetében fürdünk, amikor egy kutyát örökbe fogadnak. Minden egyes eblélek örömét, baját, sorsát rögtön megosztjuk. De elmondjuk azt is, ami a menhelyen kívül történt. Születésnapra pedig kutyás bögrét adunk a másiknak ajándékba. Ha pedig az egyikünk elkeseredik, mert úgy érzi, nincs tovább, mindig ott lesz a másik az érvekkel, hogy miért érdemes még csinálni.

Mert érdemes. Ez az egyedüli értelmes dolog, amit évek óta csinálok. Végre, úgy érzem, hogy tartalmat kapott az életem. Nemcsak azért, mert életeket mentek. Mert az a kutya már nem fagy meg, nem hal éhen és nem szárad ki, akin aznap segítettem. Hanem azért is, mert ez a két lány ott van nekem, és én ott lehetek nekik. Számíthatunk egymásra, vigyázunk a másikra, ugyanakkor egy rajtunk túlmutató célért küzdünk együtt. Mindig egyeztetünk, hogy mikor megyünk, mert fontos, hogy ott legyünk mindannyian. Mert együtt többek vagyunk, mint a hármunk összessége. Én még ennyi biztatást, dicséretet nem kaptam a munkámért, mint tőlük. Ilyen látható haszna nem volt még annak a tudásnak, képességnek, amit eddig összeszedtem. Ennyire összhangban még nem tudtam együtt dolgozni senkivel, és soha nem éreztem ilyen erősen, hogy ha mi hárman, nők összefogunk, előttünk nincs akadály. Eddig abban a hitben éltem, hogy magamnak kell mindent megoldanom, és ahogy tudtam, így is tettem. De most, hármunk tudása, ereje összeadódva sokkal messzebbre visz mindannyiunkat.

Szerencsére nem csak minket. A kutyákon is jobban tudunk így segíteni. Elértük, hogy saját közösségi oldalunk lehessen, hogy fotózhassuk, hirdethessük, gazdihoz juttathassuk az ebeket. Mi pedig egyenként küzdünk meg minden egyes lélek családba kerüléséért. Figyeljük, ahogy az új gazdija kiválasztja, megcsodálja és hazaviszi védenceinket. Akkor pedig megöleljük egymást, és úgy érezzük, hogy aznap megint egy kicsit szebbé tettük ezt a világot…