Váljak el, mondod, mikor indulnék. A szomszéd az imént hívott, hogy az árokban találta. Fel akarok állni az asztaltól, pedig előttem a franciakrémes háromnegyed része. Meg akarom szakítani a csajos napunkat, te felháborodsz. Nem érted. Ő nem rossz ember, van három gyerekünk, csak néha ez történik vele. Évente, félévente, kéthavonta. Egy-két-három napig. Szerencsétlen esetben egy hétig, de ha közbelépek, akkor az időtartam rövidebb lehet. Jól tudod ezt te is, és azt is, hogy rettenetesen félek az egyedülléttől. Elválnom ezért is lehetetlenség.

Biztatsz, itt vagy te nekem. Egymás legjobb barátnői vagyunk. A legféltettebb titkaink kölcsönös őrzői. Csak te tudod harmadik gyermekem létezése negyedik napjának történetét a résztvevőkön kívül. Hogy ő nem érkezett meg a kórházba értünk. A kollégáját küldte el. Otthon anyósom várt a két nagytesóval. Anyósom akkor is azt mondta, én tehetek mindenről, és becsapta maga mögött az ajtót.

A lányom a padlón hisztizett, miközben a védőnő telefonált, mindjárt érkezik. Én a picit szoptattam, a nagyfiam nyitotta az ajtót. A védőnő helyett négy férfi állt a küszöbön, akik azt kérdezték, hova rakhatják le az utánfutóról őt. Mert felöntött a garatra,  járásképtelen, az út szélén aludt ébreszthetetlenül. Ők feltették az utánfutóra, de most már letennék valahová, mert tüzelőt kéne szállítani az erdőről.

Mikor ezt meséltem, akkor is azt tanácsoltad, váljak el. És akkor is a válókereset beadására kértél, amikor elpanaszoltam, nem végzett el a doktornő egy fontos, altatással járó vizsgálatot a már cseperedő gyermekemen, mert anyósom vitte el őt meghatalmazás nélkül. Azt mondta, kötelességem vele lenni, míg kijózanodik. Ekkor már határozottan kérted, váljak el.

Amikor pedig képzésen vettünk részt együtt, és ott hagytam csapot-papot otthoni helytállási kötelezettség címén, mert ő megint az egekig tornázta véralkoholszintjét, kifejezetten követelted, keressem meg az első válóperes ügyvédet.

Most pedig azt mondod, ha nem válok el, ha most itt hagylak ebben a cukrászdában, akkor te hagysz el engem. Egészen addig nem állsz szóba velem, míg jogerős ítéletet nem látsz válásunkról.

Ultimátum ez, azonnali határidővel.

– Te vagy a legjobb barátnőm, hogy teheted ezt? – esem kétségbe.

– Én vagyok a legjobb barátnőd, csak ezt tehetem – jelented ki ellentmondást nem tűrően. Azt mondod, nincs más választásod.

Felállunk, elmegyünk. Én jobbra, te balra. A krémesek az asztalon maradnak.

Minden nap várom, hogy jelentkezz, én nem fogok, hiszen te vágtad el barátságunk aranyfonalát. Nem írsz, nem telefonálsz. Csak a facebook mutatja, létezel, mert posztolsz. Közben hosszabb-rövidebb időszakonként, ám teljes bizonyossággal újra és újra bekövetkezik a helyzet, amikor fel kell állnom, abba kell hagynom,  nem tudom befejezni, mert ő teljesen váratlanul az eszméletlenségig leissza magát, és ugrani kell. Ebben semmi változás nem történik, ugyanúgy folyik az élet, mint korábban, de mégis sokkal nehezebb minden nélküled. Nem tudom elmesélni neked, nem tudom megosztani. A cukrászdát kerülöm, a franciakrémesre rá sem bírok nézni.

Egyszer aztán, amikor a szomszéd utcában lakó nénike telefonál, a Nemzeti Dohánybolt elé menjek érte, elszakad bennem valami. Azt mondom a néninek, hívja ki a mentőket. Esetleg vigye haza, ha ez nem tetszik, én nem fogom.

Abban, hogy menni kell, nem volt semmi különös. Mentem én már sokszor a vasútállomásra, az árokpartra vagy a sikátorba. Mióta megházasodtunk, majd összeköltöztünk, azóta mindig mentem. Az évek során mindez természetessé, rutinszerűvé vált. Lassacskán megszoktam a megszokhatatlant, melynek derűs elviselésére, azt hiszem, belőled merítettem az erőt. Te viszont megszűntél számomra létezni, energiáim most fogytak el végérvényesen.

Leülök az ágyamra, az ajtót kulcsra zárom. Egyedül vagyok, tökéletesen egyedül. Nem is olyan rossz, mint ahogy elképzeltem.

Elhatározom, elválok. A Nemzeti Dohánybolt helyett a cukrászda felé veszem az irányt a házassági bontóper megindításához szükséges nyomtatvánnyal a kezemben. Rendelek két franciakrémest. Egyiket neked, ha betérnél, de nem jössz.

A válóper lezárul, két éve nélküle élek. Három éve pedig nélküled. Nélküle könnyebb az élet. Rájövök, nem félelmetes az egyedül. Mellette csak képzeltem, hogy van társam. Barátnőm viszont tényleg volt, aki képtelen volt nézni, amit ő tesz velem, és amit én teszek magammal.

Hiányzol. Amikor csak tehetem, beülök a cukrászdába és rendelek két franciakrémest. Hátha meglátlak, és megköszönhetem neked a tanácsodat, melyet csak úgy voltam képes megérteni, hogy elhagytál.

Már lemondok barátságodról, mikor megjelensz. Leülsz az asztalomhoz, magad elé húzod a sütit, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Hozod a bandádat, akik azonnal befogadnak. Nem vagyok egyedül, de már az egyedülléttől sem félek többé.