(Női) Barátságok gyógyító ereje

Hétéves vagyok, csak nemrég kezdtem el az általános iskolát. Az osztálytársaim mellett olyan más vagyok, ez nemcsak egy kép a fejemben, vagy egy érzés a szívemben, hanem ez a valóság, hiszen tényleg más vagyok, mert fogyatékkal és egy sönttel (egy szerkezettel) a fejemben élek… S ebben a valóságban (az élethelyzetem… miatt) nem értenek meg az osztálytársaim.
Kicsi kis lelkem összetört. Az iskolai szabadidőket és a játszásokat kint az udvaron, egyedül egy padon töltöm. Egy nap azonban két felső osztályos lányt látok közeledni felém, ahogy ezt suttogják:

– Ő nem a Kováts Adél színésznő lánya? Miért nem játszik a többiekkel? Miért ül egyedül a padon? Odamenjünk hozzá…?
Ahogy elhangoznak ezek a kérdések, úgy közelednek felém. Bemutatkoznak!

– Sára vagyok.

– Én pedig Berta.
Valahogy első perctől kezdve szimpatikusak voltak a számomra. Közös vonásokat, hobbikat… véltem felfedezni bennük. Innentől kezdve pedig egy átlagos barátkozás vette kezdetét. Aztán telt-múlt az idő, s hipp-hopp felnőttem…
Huszonkét éves vagyok.

Mindig sok jó emberrel terelt össze a sors, de akik a mai napig is megvannak nekem, azok az említett barátnőim (Sára és Berta).
Akik megmutatták nekem, hogy akármilyen nehézségekkel küzdesz, akármilyen tartós betegséggel is élsz az életben: jogod van barátkozni, szerető közegben lenni, és én is egy értékes, szerethető ember vagyok. Mondanom sem kell, hogy ezek az élmények mekkora önbizalom-növeldék voltak a számomra…

Ezeknek az élményeknek a megszerzése után:

  • találtam rá a terápiás írásra,
  • kezdtem el feldolgozni az eddigi életem bizonyos darabkáit… érettségiztem le,
  • kezdtem el késztetést érezni arra, hogy úgy igazából is megmutassam, hogy a fogyatékkal élő nők mire lehetnek képesek… Mi is láthatóak vagyunk!

Ezen gondolatok, vágyak megfogalmazása közben szegődött hozzám a szerencse.

Ugyanis megismertem egy másik jó barátot, Csoszó Gabriella fotógráfust, aki egy újabb programlehetőségre, közösségre, a Nő az erőnkre és az általuk készített projektre, a Fotóhang a fogyatékossággal élő nőkért workshopra hívta fel a figyelmemet, amely program vége egy kiállítás volt, ami a Nem maradunk láthatatlanok címet viselte.

Amint erről tudomást szereztem, azonnal utánanéztem… A workshop eseményleírásában található „fotó”, „fotózás”, „fogyatékosság”, „női helyzet” típusú szavak egyből felkeltették az érdeklődésemet, nem is haboztam túl sokáig, azonnal jelentkeztem rá!

Első perctől fogva nem volt kérdés, hogy valami jó dolog fog kisülni ezekből az alkalmakból, a workshopból. Azonban a vége… ennél is jobban felülmúlta a várakozásaimat. Ekkor értettem meg a női erők nagyszerű erejét, hogy bármilyen élethelyzetben is legyenek a résztvevők, bármilyen akadály is gördüljön az életük elé, bármire képesek! Még az érzékenyítésre is!

Hogy mi köti össze e két (igaz) történetet?

Ha nincs a Sára és a Berta, akkor talán annyira elleptek volna a lelki fájdalmaim, hogy egyáltalán nem tudtam volna belőlük kimászni, s talán nem tudtam volna eljutni oda, ahol most tartok. Ha nincsen a Nő az erőnk nevű közösség, akkor talán nem kezdtem volna el foglalkozni a nőiséggel, a fogyatékossággal és e kettő kapcsolódásával. Nem kezdtem volna el magamat definiálni mint nő és mint fogyatékkal élő.

Az önmagam definiálása soha nem fog véget érni, mert (mint ahogyan egyébként a könyvemben is említem) folyamatosan el kell gyászolnom a múltamat, vagyis folyamatosan változik az, hogy hogyan viszonyulok a fogyatékkal élőségemhez (mint egy státuszhoz) és a női mivoltomhoz. Ugyanis a hormonális betegségeim ugyanúgy befolyásolják, hogy szeretem-e a női identitásomat, mint a sönt egy napom folyását.