Lillát felnőttként ismertem meg. Nincsenek kamaszkori, cigizős-borozós közös élményeink, ez egy más típusú barátság. Korábban azt gondoltam, hogy felnőttként már nem nagyon lesznek barátai az embernek, inkább csak próbálja megőrizni azt a párat, akik az évek során megmaradtak. Lillával mégis olyan rokon lelkek vagyunk, hogy már-már azt gondoltam, hogy lett egy felnőtt barátom. Aztán majdnem egyszerre lettünk terhesek is, és a közös babavárás végképp összehozott minket.
Rájövök, hogy már tegnap sem hallottam felőle. Az ünnepek teljesen elsodortak. Ráírok, hogy: „Na, mi van, 2024-es lesz ez a kislány?” Ahhoz képest, hogy hetek óta azt mondják az orvosok, hogy biztos, hogy pár napon belül meglesz, vicces, hogy végül ennyi ideig kihúzza. Lilla két órája nem válaszol, és ebből már biztosan tudom, hogy most van a nagy esemény. Végtelen boldogság tölt el, épp születik a kislányom legjobb barátnője! Gyorsan írok is neki: „Nagyon szorítok, lélekben ott vagyok veletek! Kívánom, hogy minden úgy alakuljon, ahogy nektek a legjobb!”
A szokásos hajnali négyes kelés. Megyek szoptatni. Lilit gyorsan mellre teszem, és kezembe veszem a telefonom. A képernyőn rögtön látom is Lilla nevét, mosolyogva nyitom meg az üzenetet: „Sajnos ma már nem érzékeltem mozgást, és a kórházban az orvosok már nem találtak semmi életre utaló jelet. Az oxitocin után gyorsan megszületett Janka. Elbúcsúztunk tőle.”
Nem fogom fel. Újraolvasom. Ég az arcom. Nézek magam elé a sötét szobában. Látom, hogy Lili békésen szopizik.
Sokkos állapotban sétálok ki a szobából, a férjem jön szembe a sötétben. Meglátom, és… némán sírok a vállán nagyon sokáig.
Nem tudok másra gondolni. Ellátom a gyerekeket, mert ez van, az ellátás. Közben minden pillanatban újra és újra hallom a mondatokat: „Sajnos ma már nem érzékeltem mozgást, és a kórházban az orvosok nem…” Újra elmondom magamban. És újra. És újra. Azt várom, hogy mikor lesz kevésbé elviselhetetlen elmondani. Tudom, hogy ezek azok a mondatok, amiket most már örökké viszek magammal. Elkezdek főzni nekik valamit. Közben azon gondolkodom, hogy mit válaszoljak az üzenetre. És akkor hirtelen belém nyíllal, hogy milyen érzés lehetett neki megkapni az üzeneteim a 2024-es kislányról. Elszégyellem magam, akkor is, ha tudom, hogy nem tehetek róla. Mégis nehezítettem egy elviselhetetlen helyzetet. Végül hangüzenetet hagyok. Csak annyit, hogy szeretem, és hogy várom, hogy beszéljünk. Bármikor, amikor ő szeretne. Többször felveszem, próbálok nem sírni közben. Nem sikerül jól, de tudom, hogy nem is fog. Elküldöm neki. Percenként nézegetem, hogy jön-e rá reakció.
A kaja kész. Elképzelés nélkül, automatikusan elindulok hozzájuk. Odaérek, felmászom a kerítésen, átteszem a zacskót a kapun és leugrom. Sétálok visszafelé, és kapaszkodom az érzésbe, hogy tettem valamit.
Reggel van, az a pillanat, közvetlen ébredés után, amikor az ember tudja, hogy valami nem stimmel, de még nincs eléggé tudatánál ahhoz, hogy emlékezzen, mi az. Aztán eltelik az a pár másodperc, és bevillan. Lillára gondolok. Arra, hogy hogyan éli túl a nappalokat? És az éjszakákat? Ahogy telnek a napok, egyre gyakrabban nézem messengeren, hogy volt-e aktív. Egy idő után kényszerből elkezdem visszaolvasni az utolsó hónapok beszélgetéseit: megtalálom az első ultrahangfotókat, amikhez írta, hogy nézd, mosolyog és közben cumizik! És tényleg kivehetően vigyorog a képen, a keze a szájában, ennél valóságosabb nem is lehetne.
Egy hét után nem bírom tovább, írok neki. Onnantól, hogy elküldöm, percenként nézegetem a telefonom. Aztán meglátom, hogy visszaírt! A szívem a torkomban dobog, remegő kézzel nyitom meg az üzenetet.
„Köszönöm, nagyon jólesik a támogatás. Köszönjük az ennivalót is, nagyon finom volt. Hullámzóan vagyunk, egyik pillanatban nagyon optimistán látom a világot, a következőben pedig a poklok poklát élem. A tejem beindult, most azt apasztom.” Ahogy ezt olvasom, gyomorgörcsöm lesz. Eszembe jut az elmúlt hónapok küzdelme, hogy minél több tejem legyen. Érzem a szoptatás első pillanatát, azt a mohóságot, amikor rácsatlakozik, látom magam előtt a kis arcát, ahogy végtelen biztonságban érzi magát, miközben szopik. Még egy üzenet érkezik. „Semmilyen fájdalmam nincs, a gátam, a méhszájam ép maradt, minden olyan sima volt.”
Újabb gyomros. Eszembe sem jutott a szülésről kérdezni. Eddig nem is gondoltam arra, hogy ő egy hete szült. Mert, ahol nincs kisbaba, ott nincs szülés. Megköszönöm, hogy írt. Úgysem tudom eléggé kifejezni, hogy mennyire sokat jelent, hogy olvashattam róla. Egy félóráig azt hiszem, hogy most jobb. Attól, hogy írt, és tudom, hogy mi van vele. De tényleg csak félóráig jobb, utána gyötörni kezdenek a mondatok, amiket írt, miközben folyamatosan magamhoz szeretném ölelni a kislányomat és soha többé el sem engedni.
Ülök a taxiban. A zacskót a lábamhoz teszem, benne a sok gyümölcs meg a sárga kála. Izgulok. Két hónap telt el, amíg csak messengeren beszéltünk. Én vagyok az első, akivel személyesen találkozik. A gyászterapeuta javasolta, itt az idő, hogy nyisson, és elsőre olyat válasszon, akivel a leginkább biztonságban érzi magát. Azon gondolkodom, hogy mit kérdezzek, mit ne kérdezzek. Hogyan kezeljem, ha olyat mond, amit nem akarok hallani? De nincs olyan, amit ne akarnék hallani. Aztán a taxis egyszer csak lazán odabök a zacskó felé, hogy „Szülinap, vagy baba született?” Kedélyesen beszélgetni próbál, én meg képtelen vagyok válaszolni. Szerencsére épp megérkezünk. A lépcsőház aljából felnézve, a negyedik emeleten meglátom Lillát. Az én perspektívámból először csak a nagy hasa látszik, ami még most is megvan. Egymásra nézünk, és abban a pillanatban eldobom a zacskót a kezemből, rohanni kezdek a lépcsőn felfelé, ő pedig lefelé. Szorítjuk egymást, és közben sírunk mind a ketten.
– Szia! – mondja halkan, de már mosolyogva. Én is mosolygok, simogatom a haját, és ahogy belenézek a szemébe, biztosan tudom, hogy túl fogjuk ezt élni együtt.