Sosem felejtem el az elsőt.

Mármint a találkozást a csajokkal, Annával és Ellával. Előtte órákig készülődtem. Régóta nem jártam sehol egymagam, a saját kedvemért, de abban a helyzetben úgy éreztem, megbolondulok, ha nem mehetek el erre a programra. A kis különteremben összezsúfolódott a sok érintett, ami még a trénert is meglepte. Ekkora érdeklődésre ő sem számított, bár régóta dolgozott autista gyermeket nevelő szülőkkel. De valóban ekkora megkönnyebbülés kibeszélni a gondokat vagy épp apró sikereket értő, azt igazán meg is halló füleknek. Kisebb tömegnyi.

A teremben vegyesen ültek anyák és apák. Az arcukról pontosan leolvashattam minden esetben, mennyire törte már meg a kapcsolatukat a gyermekük vagy gyermekeik diagnózisa. Aztán ott voltunk mi hárman, a szingli anyák. Akik mellett nem állt már se morcos, se vidám partner, vagy mert belefáradtak az autizmus megpróbáltatásaiba, vagy mert bele sem akartak kezdeni, esetleg találtak új, problémamentes versenyzőt. Az első, bemutatkozó körben máris kiderült, hogy megdöbbentően hasonló a sorsunk a két lánnyal. Különböző okokból mindannyiunk életéből hiányoztak a nagyik, nagybácsik, unokatestvérek. Egyedül éltünk, mint az ujjam. A barátok közül is csak a legigazibbak maradnak ilyenkor az ember mellett, akik kevesen vannak. A többség úgy kezeli az autistákat, mintha fertőznének. Vagy épp ciki egy autista társaságában lenniük. Hát ebben a felállásban találkoztunk mi először. Nem ismertük egymást, valahogy mégis egy asztalhoz ültünk le. A véd- és dacszövetség már negyedóra után kialakult köztünk. Ahhoz képest, hogy eleinte bizonytalankodtam, széles mosollyal az arcomon tértem haza.

Attól a naptól kezdve egymás támaszai lettünk. Már másnap késő éjszakába nyúló videóhívást bonyolítottunk, nem bírtunk kifogyni a sztorikból. Hetente kétszer kiszakítottuk magunknak az esti elcsendesülésben ezt a kis időt, és milyen jól tettük! Három iskolás autista három, sokban különböző, mégis rokonlélek anyukájaként megadtuk azt a másik kettőnek, ami már olyan rég hiányzott: a valódi odafigyelést, igazi törődést. Együtt nevettünk a napi abszurd történéseken, együtt sírtunk a nehéz helyzetekben. Majd eljött az a délután, amit mindhárman szívből vártunk: végre megismerkedtek egymással a gyermekeink. Hogy miért akkora dolog ez? Az egyikük imád zsizsegni, társaságban lenni, a másik szenzorosan érzékeny, így a csend és nyugalom a közege, a harmadik tickrohamokkal reagál az idegenekre. Jó kis csomag, félve bár, de elszántan mégis belevágtunk. Nem bántuk meg: először gyanakvóan méregették egymást, majd félóra múlva magától értetődő természetességgel vonultak félre tőlünk játszani, mint három összeesküvő. Mi csak küzdöttünk a könnyeinkkel, egyikünk sem bírt megszólalni. Ha akad nap, amire illik az „áldott” jelző, ez az volt.

A következő estén egymás szavába vágva lelkesedtünk a szokásos híváskor. Gyerkőcök lefektetve, házimunka elvégezve – csak így tudtunk, holtfáradtan bár, de nyugodtan beszélgetni. Ez máig nem változott. Mindent megosztunk egymással, nincsenek tabuk. Például együtt vészeltük át a betegségemet. Nem tudom, mi lett volna velem, ha nincsenek mellettem. Ella rágta a fülem, hogy menjek el végre a rákspecialista ismerőséhez, Anna kerített egy megbízható bébiszittert az én külföldre költözőm helyett. Ha ő nem tudott jönni, felváltva vitték el magukhoz a fiamat – kérdés nélkül. Ők fogták a kezem, amikor feladni készültem a legsötétebb pillanatokban, ők látogattak a kórházban, ők simogatták a hátamat, amikor a fájdalomtól legszívesebben üvöltöttem volna. Ők voltak, akik hazatértemkor patikatisztaságú, illatos lakással, lufikkal és hatalmas szeretettel fogadtak. Ők biztattak, amikor megkaptam azt a lehetőséget, amiben már hinni sem mertem. Együtt választottunk az interjúmra ruhát, próbálgattunk, viháncoltunk, mint a kamaszlányok.

Pár hónapja Ella sejtelmes mosollyal jelent meg a nem kis logisztikai kihívások árán összehozott havi reggelin. Tudtuk, hogy hosszabb ideje ismerkedik valakivel, de a részleteket homályban hagyta. Nehogy koppanjak, mondta mindig. Hiszen kinek kéne egy egyedülálló anya autista, kamaszodó gyerekkel? Hiába érveltünk, nem hagyta magát meggyőzni. Pedig be is mutatta nekünk a férfit – ami nála hatalmas fegyvertény –, akiről Annával valahogy zsigerileg éreztük, hogy nem akar mást, csak szeretni a barátnőnket. Még a gyerkőcös találkozóinkra is eljött, ahol a „hármak” azonnal a szívükbe zárták. Így izgatottan vártuk, Ella mivel rukkol elő. Nem szólalt meg, csak az asztalra tette a kezét. Belénk szorult a szufla is, aztán sírva-nevetve ölelkeztünk össze. Majd három hete két hüppögő koszorúslány kísérte Ellát egy boldogságtól ragyogó vőlegény elé. Szebben nem is alakulhatott volna ez a tavasz.

A kihívások, közös beszélgetések és kalandok folytatódnak. Az élet sokszor pokoli nehéz, de a tudat, hogy két testvért kaptam magam mellé erre a rögös útra, erőt ad. Mert én már így gondolok rájuk. Nem túlzás, ha azt írom: lányok, megmentettétek az életem. Köszönöm nektek.