Tizennyolc éves korom életem legnagyobb törése volt. Anyum, akit a világon a legjobban szerettem, öngyilkos lett. Pár hónap különbséggel meghalt az apai nagymamám, akivel napi szinten találkoztam, és a szeretett kutyánk is elpusztult. A bátyám elköltözött, és a nagy családi ház pillanatok alatt lett üres és fagyos. Azt hittem, vége az életemnek.
Apummal ketten maradtunk, egymást valahogy éltetve. A percről percre való túlélés töltötte ki a napjaimat, és az, hogy el kellett kezdenem az egyetemet. Sajnos, nem könnyítette meg a dolgom, hogy néhány évvel később az anyai nagymamámat is elveszítettem, aki annyira sokat jelentett nekem.

Mindig is a feladatok segítettek át a legnehezebb időszakokon. Az, hogy volt dolgom, sikeresen elterelte a figyelmem az érzéseimről, és a pokolról, ami mélyen zajlott bennem. Az ELTE-n öt évet egyetemre járni, és mellette még egy OKJ-s képzést is végigcsinálni, ehhez kellően nagy kihívás volt.

Miután ezt a működést jól begyakoroltam, az életem igazi kihívása akkor érkezett el, amikor az első, számomra valóban fontos párkapcsolat nehézségeiben találtam magam. Ezt a kapcsolatot (a mostani férjemmel) nem akartam veszni hagyni, de nem akartam újra és újra átélni és megszenvedni benne a hozott családi drámáinkat sem!

Változni, változtatni akartam. Ezért a 2015 óta eltelt években számtalan közösségi és egyéni tanulási-gyógyulási folyamatban vettem részt. Ezek közt az egyetemi pszichológiaórák csak bemelegítők voltak, hogy a fejemből a lelkem felé vegyem az irányt. Félévente mentem családállításra, amik nagyon mélyreható változásokat indítottak el bennem. Éveken át tanultam és gyakoroltam az Erőszakmentes Kommunikációt (EMK), amit aztán hivatásommá is választottam, mert a szemlélete és a használata felbecsülhetetlenül sok megkönnyebbülést, szeretetteli megélést és gyógyulást hoz nekem azóta is. Főleg az önmagammal való őszinte és szeretetteljes kapcsolat helyreállításában segített, és mindemellett visszaadta az életbe vetett bizalmam. Általa rá kellett jönnöm, hogy „én is itt vagyok”. Hogy elsősorban magamra, a saját megéléseimre kell helyeznem a fókuszt ahhoz, hogy körülöttem is egyre inkább minden rendben legyen. Másodsorban az EMK a férjem és köztem teremtett olyan bizalmat, amiben egyre inkább szabadon vállalhatjuk önmagunk „legnehezebb” oldalát is, mert szívből tudjuk megbeszélni azt, ami van, anélkül, hogy egymást hibáztatnánk.

Mindezek mellett jártam pszichológushoz, meditáltam, jógáztam. Három és fél évig tanultam művészetterápiát, voltam az „Esszencia” terápiás kurzusokon, és többször részt vettem a Kultúrák Közti Kommunikációs találkozón, ahol önismereti csoportokban tanulhattunk egymás megéléseiből. Mindezek után nőiséggel foglalkozó tanfolyamon, gyászcsoportban és egyéb gyógyító körökben is rengeteg segítséget kaptam ahhoz, hogy oldjam a traumáimat, az elveszettségemből visszataláljak önmagamhoz, és egyre teljesebb lehessek.

Ez alatt a lassan tíz év alatt megláttam, hogy anyum halála „csak” pont volt az i-re, több generációnyi súlyos női sorsot követően, és hogy mindennek csak egy viszonylag „kis” szelete az, amit én a kapcsolatunkon (vagy annak hiányán) keresztül átéltem.

Miközben már látom, mekkora erő volt benne, hogy minden küzdelmével együtt 18 évig velem volt, eközben igyekszem a saját érzéseimet is megtisztelni együttérzéssel. Nap mint nap hallgatom meg, és írom le, ami épp bennem van, akár szeretettel, akár haraggal teli, vagy ha elsőre csúnyának tűnő gondolatok. Ez az önmagamra való tudatos odafigyelés segít a leginkább, hogy a saját utamon tudjak tovább menni, hogy mindig egy kicsit jobban legyek, és ezáltal megtaláljam a helyem a világban.

Nagyon szeretném, hogy a gyógyulásom által már könnyebb, szabadabb és boldogabb életet adhassak majd tovább a gyerekeimnek.

Amikor elkezdtem foglalkozni a lelki dolgaimmal, még meg akartam változni, mert azt gondoltam, nem vagyok elég jó. Mostanra pedig, annyi fájdalom, harag, szorongás és nehézség átengedése után, úgy érzem, már csak szeretném szívből megérteni, elfogadni és magamhoz ölelni azt, aki igazán vagyok. Mindeközben hagyni, hogy minden más, amit eddig félelemből, önvédelemből pakoltam magamra, az leválhasson rólam.

Ha nem lennének ezek a közösségek, és olyan vezetőik, akik igazán megdolgozottak, és árad belőlük az alázat, a szeretet, a bölcsesség, és az együttérzés, akkor fogalmam sincs, mihez kezdtem volna. Olyan nagy hatással voltak, ami az egész életminőségemet befolyásolja testileg és lelkileg is. Tapasztalom, hogy ez a kettő mennyire elválaszthatatlan egymástól, és hogy a boldogság nem a „látszat-jóllét” megteremtéséből, vagy a kívülről jövő örömökből származik igazán. Az én utam a sötét erdőn át vezet ki a fénybe, a szeretetbe, és egy érettebb, mélyről jövő belső örömbe és lelki megérkezésbe.

Azt hiszem, rengetegen vagyunk, akik „csak” magunkban tesszük a dolgunkat, nagy feltűnés nélkül, és szeretném ezt láthatóvá tenni, mert hiszem, hogy a béke és szeretet a világban ebből fakad.