32 évesen, 7 év házasság után, 3 kisgyerekkel, másfél év külföldön élés után jött el életem mélypontja. Kívülről valószínűleg nem látszott. Olyan elszigetelten éltünk egy norvég kisvárosban, hogy nem is volt, ki belelásson a mindennapjainkba. Az, hogy bennem mi zajlott és hogyan éreztem magam, csak és kizárólag ránk hatott. Rám, a gyerekeimre és a férjemmel való kapcsolatomra. Csupán az életemet határozta meg.

Ingerült voltam és türelmetlen. Azt hittem, a körülmények teszik ezt velem. Otthon a picivel egy idegen országban, segítség és társaság nélkül. Abban bíztam, ha a nyarat otthon töltjük Magyarországon, közel a családjainkhoz, és érnek más ingerek, az majd helyretesz. De nem így lett. Talán csak még frusztráltabb lettem. Másokhoz hasonlítgattam a férjemet, az életemet. A feszültség bennem egyre nőtt. Folyamatosan egy kesergő hárpia hangja szólt a fejemben, és lassan, de kitartóan tépdeste hegyes csőrével a lelkemet. Mindenem megvolt, és mégis, úgy éreztem magam, mint egy építőkockákból összerakott torony, ami bármelyik pillanatban összedőlhet. Nem passzolnak a kockák, vagy csak hiányoznak belőle darabok? Nem tudtam megmondani, de éreztem, olyan káosz van bennem, amin keresztül egyedül már nem vagyok képes átlátni. Nem bírtam tovább a bizonytalanságot. Legyen valami változás. Valaki mondja meg, hogy lesz ez jobb.

Nyár végén elmentem pszichológushoz, majd visszatértünk Norvégiába. Fél éven át heti egy este online folytattam a terápiát. Magamra zártam az ajtót, és beengedtem a fényt a sötétség mélyére. Sok minden felszínre tört. Ki vagyok én tulajdonképpen és mit akarok? Kihez tartozom? Kit és miért választottam? Merre tart az életem? Mi az, amiben jó vagyok, mi az, ami igazán örömet okoz és motivál? És amúgy is, mi az, hogy lelki béke, és mi fán terem az önazonosság? Kétségbeesetten vágytam rá, hogy én is elmondhassam, a helyemen vagyok. De hogyan lehetséges megtalálni önmagam, mikor már az életem egy férjjel és három gyerekkel igazából készen van? Túl sok lehetőségem már nincs. Ott azért még nem tartottam, hogy felrúgjam a családi életünket. Kell, hogy legyen megoldás.

Kitartóan írtam minden nap az érzelemnaplómat, hogy mi foglalkoztat, hogyan érzem magam. Kegyetlenül őszintén kimondtam és megkérdőjeleztem mindent. Voltak napok, mikor az egész életem reménytelennek tűnt. Borzalmas anya vagyok, elégedetlen feleség, éretlenül döntöttem, és amúgy sincs tehetségem semmihez sem. Teltek a hónapok, az őszi levelek szállingózni kezdtek, új szokást vezettem be, esténként a közelünkben lévő tavacska körül tettem a köröket. Felszabadító érzés volt rácsukni az ajtót egy hosszú nap után a nyomasztó valóságra, és átadni magányos sétáim alatt az elmém az álmodozásnak. Hiányzott. A terápiás beszélgetések hatására újra elkezdtem kapcsolódni ahhoz a szabadlelkű huszonéveshez, aki régen voltam, és lassan az is világossá vált, minden problémám kiindulópontja az önmagammal való kapcsolat. Gyerekkori sérelmek, hiányok, berögzült sémák. Megértettem, mennyire káros, ha gyerekként nem figyelnek eléggé az érzelmeinkre, ha sose voltak előtérbe helyezve az egyéni szükségletek. Rádöbbentem, hogy ha anno nem is teljesen érett személyiségként álltam oltár elé, de olyan társat választottam, aki mellett az lehetek, aki igazán vagyok.

Mert most már tudom, ki vagyok. A külföldön élésnek, távol a megszokott közegtől, emberektől, és az anyaságnak köszönhetően, mely felerősítette a belső frusztrációimat, rá lettem kényszerítve, hogy alaposan tükörbe nézzek, rálépjek az önismeret göröngyös ösvényére és megtaláljam a saját utam. Életem egyik legmeghatározóbb féléve volt ez a terápiás időszak. A kimerítő kisgyerekes kor kellős közepén én fogtam magam, és férjem támogatásával a saját mentális egészségemet helyeztem előtérbe. Muszáj volt, ezt ő is tudta, különben az egész családunkat szétmarta volna a keserűségem.

Azóta 33 éves lettem, és ki merem mondani, hogy jól érzem magam a bőrömben. Újra dolgozom, most már két éve kreatív írás kurzusra járok, csinosabb lettem és kiegyensúlyozottabb. Megtanultam elfogadni, biztatni, szeretni magam. Nem vágyom máshová, nem vágyok másra, mert jobban értékelem és élvezem a napokat, a gyerekeimet, a csodálatos társamat. Tudom, mi jó nekem, tudom, kikkel vagyok önmagam. Békés lett az otthonunk. Nem anya vagyok elsősorban, hanem ember. Egy ember szükségletekkel, vágyakkal, álmokkal. Egy ember, aki szeretné örömmel élni az életét, nem pedig túlélni azt. Büszke vagyok rá, hogy megküzdöttem a démonjaimmal. Tudom, hogy még sok minden vár rám és mindig lesznek újabb kihívások, de én élvezem ezt a fejlődést. Rettentő hála van bennem, hogy kézbe vettem a sorsomat, mertem segítséget kérni, és hogy rút kiskacsából gyönyörű hattyúvá érhettem. Az én mesém is úgy ér véget, mint az övé. „Álmodni sem mertem volna ennyi boldogságról.”