Megértettem, hogy olyan vagyok mint a húslé, ami lassan, de biztosan ivódik be a hűtő üvegpolcára terített védőbigyójára.
A ragacsossá vált anyag nehezen birkózik meg az elengedés feladatával, mint én bizonyos dolgokkal, valami hiányzik.
Vasárnap van, a kezem monotonon, már-már automatikusan törli a hűtőszekrényt kívül s belül, közben előkészítve néhány hozzávalót az ebédhez.
AzUram, egy aranyember, kéretlenül is minden ilyen délelőtt porszívózza az egész lakást, az Uram, aki sorban az 5,. de Ő az, aki fényesre nyalja a valogam.
Negyvenéves koromig majdnem minden fajta férfihoz volt „szerencsém”, és azt hittem, az a normális, amit azoktól kaptam, aztán egy szép júniusi napon a Randivonalon lelt rám a jelenlegi, egyben az uccsó.
Az összecuccolás folyamata, egymás gyermekei megismerése nem egyszerű, kivette az összes erőmet.
Először a blogírásba menekültem, majd az olvasásba.
Mivel az együtt élő utódaink száma egyre csak csökkent, első lépésként az anyabunkit alkottam meg, az emeleten. Nem kevés időmbe telt, amíg megtanulták az otthonmaradottak, hogy ha a bunki ajtaja zárva, akkor anyaszabinvaaan.
Ide menekültem írni, olvasni és az öribarinőmmel telefonálni.
AzUrammal lassan, de biztosan csiszolódtunk össze, semmiben nem gátoltam, és Ő sem engem. Mégis.. mintha valami hiányzott volna.
A sokadik „Életem, megvetted a Motoros Talira a jegyemet?” kérdés után világosodtam meg.
Felhívtam a „lelkipásztoromat”, és felvetettem neki a lehetőséget, mit szólna hozzá.
Min gondolkodsz? Menjél!
A ragacs mintha nem akarna szűnni ezen a nyavalyás üvegen, pont úgy, mint a gondolat, hogy elmenjek.
A technikumi felvételi, a házfelújítás, amit egyedül vezényeltem le, a mikor-hova kérdések és a muszájdolgok teljesen leszipkázták az agyamat.
Felteszem főni a krumplit, az oldalas egyéjszakás pácolás után a sütőben, a leves már hajnal óta rotyog; ahogy a fejben a gondolatok, mintha ezer meg egy vöröshangya rohamozná meg az agyam minden szegletét, és tépnék szét a rózsaszín ködöt.
El kell mennem, nincs mese; nem bírom tovább.
Az ötletet az ebédnél dobom be.
AzUram kezében megáll a kanál, remeg benne a gőzölgő leves, most vagy soha, nyugtatom magam, körmöm melletti bőrt tépkedem, mikor kinyögi: menjél.
A gyerek néz, hol rám, az anyjára, akinek nem jó itthon, hol az apjára, aki hulla egyszerűséggel „enged” el, bár hozzáteszi: eddig miért nem mentél?
A kérdés jó, de tudom a választ, a múltamból fakad, ahol inkább voltam behódoló, mint önálló akaratú.
A válasz meglep, de nem számítottam másra, nálunk demokrácia honol.
A gyerek zökkent ki a gondolatmenetemből, a demiteszünk kérdéssel, amit az apja válaszol meg: hát anyád főz előre.
Mit nekem egy kis főzőcske, mikor pakolhatok a piros bőröndömbe, és egyes-egyedül ülhetek Igorba, s nyomhatom az okos buksijába: Tihany.
Az ablakok lehúzva, a hajam lobog a szélben, visszapuszit dobok a dudáló kamionosnak a pirosnál.
A bájos kis ház előtt, fent a nagy büdös semmibe lövöm a szelfit, s írom a közösségi felületre: Anyaszabinvaaan.
Az apartman felülmúlja a várakozásaimat, mint egy veszett lepke repkedek az örömtől.
A mobilom lenémítom, a bort beteszem a hűtőbe, és indulok sétálni.
Március, semmi sincs nyitva, de kinemszarjale, mikor egyedül vagyok, és nincs semmi feladatom!
Kávét iszom a legdrágább kávézóban, és egy órán át nézem a Balatont.
Visszafelé veszek magamnak egy menüt, 1490-ért, hogy fent a nyugiban majd megegyem.
3,5 óra múlva nézem meg újra a mobilomat.
Jönnek a pihendkimagad üzenetek, és néhány negatív is, az irigyektől.
Priviüzi: Milyen anya vagy te (igen, kisbetűvel!), hogy egyedül mész el napokra? És a férjed mit szól? Háborog az alig ismerős, aki az élete kb. egészét úgy élte le, hogy a rabszolgasors Izaurával egy Barbi-mese hozzá képest.
Kiülök a napsütésbe, a fenti részre, nézem a Balcsit, hallgatom a szomszéd építkezés „ottrohadjonmeg” ismerős szavait, és elmélkedem, vajon milyen anya is vagyok.
Két napja vagyok itt, soha ennyit nem voltam még pizsamában.
Soha ennyit nem olvastam, írtam vagy a tulajok hibája miatt (!!!) néztem filmet; mert itt basszus még Netflix is van.
A lelkem, a mellkasomban lelassult, a semmittevés rutinná lett. Megtanultam befelé figyelni, meglátni a legszebb virágos gazt, hallani azt a sárgafarkú madarat, amit eddig nem; pedig vidéken élek.
- napja nem hívtam fel szakembert, az osztályfőnököt vagy Kormányablakot, kizárólag azUrammal beszéltem egyet esténként.
Rám ír egy ismerős.
Te, Kata. Szerinted nem lenne gáz, ha én is elmennék pár napra a családomtól? Már teljesen kivagyok.. tényleg ennyire kikapcsolt, hogy egyedül vagy?
Felhívom, elmondom neki mindazt, amit most érzek, a végén bőgünk mind a ketten, felszabadultan, megígéri, foglal ő is szállást.
Okos Igor hazafelé tart. Belenézek a tükörbe, eltűntek a bulldográncaim.
Hívom azUramat.
Életem, jövőre Bécsbe megyek a csajokkal.
Egészségedre, csak ne akkor, amikor a Motortali van! A kaját rendezem, főznöd se kell.
Na, milyen anya vagyok?
