Lassan lélegezik, egyenletesen mozog a mellkasa, épp hogy csak elbóbiskolt. Igazából már napok óta ez van, de minek is zavarni, hisz ilyenkor legalább megpihen, és azt mondják, az alvás a legjobb gyógyír.

Nyolc éve így élünk. Nyolc éve változott meg minden. Nyolc éve változtattam én is tudatosabb életmódra.

Az első sokk 2016-ban ért, amikor egy telefonhívást kaptam. Daganat. Méghozzá rosszindulatú, és elég agresszív kezelés kell. Egy telefonhívás volt, amiben elcsukló hangon közölte velem, és a lehetséges forgatókönyvet is. Nem volt az egész öt percnél több, de ott valahogy elsötétült a világ. Sírni sem volt idő, menni kellett tovább.

Miért Ő?

De hiszen egészséges.

Sportol.

Nem dohányzik.

Nem alkoholizál.

Miért az én édesapám?

Ott még nem tudtam, mennyire fontos a fizikai egészség mellett a mentális is. Talán néha még fontosabb is. Mi vesz körül, milyen emberek, milyen környezet, milyen munkahely, milyen szomszédok. Nem is foglalkoztatott az, hogy mennyi kín érhet egy embert az élete alatt, és mennyit kibír, hogy mekkora az akarata a túlélésre. Hogy vannak csodák… de azok is csak ideig-óráig tartanak, és hogy az élet kamatostul visszafizet mindent. Igen. A jót és a rosszat is.

Ettől a naptól kezdve kezdtem el tudatosabban figyelni önmagamra és a környezetemre is. Elkezdtem tanulni szép lassan szeretni önmagamat. De az önszeretethez nagyon hosszú volt az út.

Épp a húszas éveim végét tapostam, előadásról-előadásra jártam, lavíroztam a magánéletem és a szakmai életem között, amikor volt időm, ettem rendesen, amikor nem, hát nem, de nem bántam. Éjszakába nyúlóan dolgoztam, onnan mentem barátokkal találkozni, hogy négyórás alvások után kezdjek el edzeni, futni, tréningezni, előadást csinálni, szóval a szokásos mókuskerékbe ülni.

Közben egzisztenciát próbáltam magamnak kovácsolni, kerestem életem párját, akivel végre már révbe érhetek, és bátran foghatok bele a nagybetűs ÉLET-be, közel harmincévesen. Olyan szépen elképzeltem. Tényleg akartam. Tényleg úgy nézett ki, talán sikerülhet is. De elfelejtettem, hogy a lelkem a nagy tempóban lemaradt. Hogy ebben hol szeretem én magam? Szeretem-e egyáltalán ezt az életmódot? Ebbe belefér-e még bárki, rajtam kívül? És hogy miért nem veszem észre azokat, akik körülvesznek? A szüleimet, a barátaimat, a rossz embereket, a jó embereket, a mérgezőeket, a gyámoltalanokat. Pedig az a közeg, amiben létezünk, élünk, dolgozunk, igenis formálja a személyiségünket, hatással van ránk. Ha nem húzunk határokat, ránk telepszenek. Alakítanak minket. Átformálnak annyira, hogy már nem is ismerjük fel magunkat a tükörben.

Bizonyítani akartam. Akkor még azt gondoltam, „egy rendes lánynak” illendő, ha van családja, gyereke, kocsija, nagy háza, és nem mellesleg bomba teste, csodás személyisége. A megfelelni akarás ismerős érzés volt, de felnőve ki kellett irtanom magamból.

Kislány korom óta táncművésznek készültem. Hétéves koromban kaptam az első kritikákat.

„Nem vagyok túl hajlékony”.

„Milyen nagy a combom”.

Versenylovak voltunk, egymás ellen állítottak ki minket, hogy kiderüljön, ki a jobb. Ki kapja a főszerepet. Kinek a nevét mondják be az év végi gálákon. A tánc és a színpad szépsége egy ideig tudta feledtetni a folyamatos megfelelést. Csakhogy amit ennyire kisgyerekként magadba szívsz, nem felejted el egyhamar. Ha minden nap neked kell lenned a legjobbnak, hogy észrevegyenek, megszokod. És felnőttként is azon vagy, hogy ne maradj láthatatlan. Ha pedig mégis az vagy, abba beleőrülsz.

Nem foglalkoztam azzal, hogy ez milyen hatással lehet az életemre. Egészen apa helyzetéig.

A betegségének előrehaladtával és a kínzó idő múlásával egyfajta felismerésre tettem szert.

Ahogy teltek az évek, és ahogyan láttam, hogyan képes küzdeni. Egyre mélyebbre ástam bele magam a saját életem történéseibe és miértjeibe is.

Egyre világosabban láttam, hogy az életmódom szorosan összefügg a szokásaimmal, az étkezésemmel, a kapcsolataimmal, a munkámmal és a fizikai teherbírásommal. Hogy minden mindennek a része és kutya kötelességem odafigyelni. Mindig mindenki fontosabb volt, mint saját magam. Fiatalok vagyunk, azt hisszük mindenhatóak vagyunk. Mindent kibírunk. Hogy ami nem öl meg, az megerősít és a többi közhely.

Oké, de akkor éljek gumiszobában, hermetikusan elzárva mindentől és mindenkitől? Nem, de el kell határolódni bizonyos emberektől, és helyzetektől. Tudok figyelni a saját intuícióimra. Hallgathatok a belső hangra, ami azt súgja, hogy nem ez a te helyed, változtass, lépj! Vagy ugorj! Bárhogyan is, csak változtass! És ne félj segítséget kérni, ha kell.

Azt látjuk, hogy apa régi ismerősei és barátai is előkerültek, és a felsimerés, hogy mennyien bíznak benne és szeretik, hatalmas erőt ad neki a gyógyulásban. Túl sokat foglalkozunk olyanokkal, akik nem számítanak, többet  törődünk mások állapotával, mint a sajátunkéval.

A halál szele segített nekem abban, hogy elkezdjek végre arra figyelni, ki vagyok én, hogy mit szeretnék, hogy hogyan tudnék jobban vigyázni magamra. Preventív gondolkodás, szűrések, laboreredmények, transzgeneráció, pszichológia… Ezek új fogalmak lettek az életemben, de élvezem. Mintha ezzel bemutatnék a gyilkos kórnak is, hogy nesze, rajtam nem találsz majd fogást. Most én jövök! Most megmutatom.

Délutáni szieszta az újabb terápia után. Nézem Őt, és eszembe jut, amikor a biciklin ültem, és futott utánam. Hátranéztem, még mindig ott volt, aztán már nem. Megadta a löketet, mint ahogyan most is, a legrémisztőbb helyzetben is. Hogy vigyázzak magamra.

Betakarjuk, mi pedig most rá vigyázunk.