A kisgyermekes lét terheit jól mutatja, hogy két órával a pályázat lezárása előtt végre teljes gőzzel nekilátok, hogy megírjam a nagy művem, amiben kiélhetem magam. Kissé ragadnának le a szemeim, mert három hónapos kislányom mellett, hát, nem túl sokat alszom mostanság.

De ma még az átlagosnál is kimerítőbb napom volt, anyák napja, előtte egy hétig mind a négy gyerek itthon volt betegen. Na, ez volt aztán a kemény kiképzés: náthás újszülött, éjszakai orrszívások, fulladva köhögéstől aludni nem tudó kétéves, sötétben félő és éjszaka népvándorló középsős és elsős. Négy pici gyerekkel orvosokhoz menni is remek móka. És persze az anyák napi előkészületekről, próbákról mind hiányoztak, minek is az, nem vagyunk kispályások, rögtön élesbe nyomtuk, csak a szereplésre estünk be.

Iskolai műsor a katolikus mise keretében, a lányom osztálya szerepelt, előző nap a biztonság kedvéért rákérdeztem a gyereknél, mibe kell mennie, kell-e ünneplő. Dehogy kell, ő rózsaszín tüllruhában lesz. Indulás előtt még gyorsan hajat mosni, orrot szívni, pelenkát cserélni, két nagylánynak hajat fonni. Mire nagy nehezen mindenkit beültettem a kocsiba, bekötöttem az összes gyerek biztonsági övét, már elkezdődött a mise. Utolsónak befutottunk mi is, a gyereket a férjem beadta a tanító néniknek.

Ahogy megérkeztünk, a kicsi ordít, gyorsan megszoptatom, és utána, míg anyósom büfiztet, egy pillantás a nagylányomra, és már látom, hogy gáz van, az egész osztály fekete-fehérben, a többségen még iskolai nyakkendő is van, a rózsaszín tüll eléggé kirí a tömegből. De aztán szerencsére a szereplés jól sikerült.

Rohanás át a református templomba a kisebbik lányom műsorára. A legkisebb végigalussza az egészet, a kislányom vidáman tátog az óvó nénikkel, a vége felé már mintha rémlene neki a közös szöveg, tényleg mondja is a többiekkel. Még ajándékot is készítettek a nevében az óvó nénik nekem. Virágot is kapok, csak anyóssal vagyok bajban, mert a világ másik végéről hajnalban ideutazott, hogy megnézze az unokái fellépését, és hát neki egyik sem hozott semmit, mert ugye nem voltak a próbákon, nem tudtuk előre, hogy jönni fog, nem készültek virággal az óvó nénik neki. Biztos nem esett jól, de nála sosem lehet tudni milyen kedve lesz, utolsó pillanatban derül ki jön-e. Mi készültünk neki virággal, ajándékkal, csak épp nem hoztuk el a templomba, mert ki akarja a fekete kocsiban aszalni a növényt három órán át.

Mikor vége az ünnepségnek, közli, hogy ő indul is vissza, nem jön el hozzánk, dolga van. Utazott három órát ide, és várja háromórás visszaút, de nincs tíz perce beugrani hozzánk az ajándékáért, már rohan is, átadja, amit hozott és már itt sincs. Aztán én hülye, aki ugye még a legfurább rokonnak is próbálok megfelelni, mert biztos jót akar, csak érdekesen fejezi ki magát, most biztos rosszul érzi magát, hogy így elviharzott, hogy konkrétan én és a gyerekek még fel se fogtuk, mi van, ő meg már árkon-bokron túl van. Szóval mindenkit visszapréselek a kocsiba, padlógázzal haza az anyós ajándékáért, nem tolatok be a kertig, csak megállok kint az utcán, és mint a nyúl sprintelek be az ajándékokért meg egy kis hideg élelemért, aztán vissza kocsiba, megint teljes gőzzel vissza a vasútállomásra, hátha még elérjük a vonatot, és a férjem meg a lányok anyós után mehetnek, és a vonaton átadhatják az ajándékot, aztán elmehetnek vele Kelenföldig, majd a következő vonattal vissza. Végül is, ha ő nem ér rá eljönni hozzánk, majd ők visszakísérik egy darabon. A vonat pont elment az orrunk előtt, hiába az igyekezet.

Lett is belőle sértődés, hogy a gyerekek nem köszönték meg, hogy eljött a műsorukra, és el sem köszöntek tőle, mikor lelépett… Na mindegy, végre hazaértünk, a kicsi bekakilt, konkrétan kifolyt a pelusból a kaka, a bokájáig minden úszott. Gyors ruha- és pelenkacsere után ebédfőzés, és utána kiderül, hogy a Krétába csak a lecke egy része került fel, konkrétan, ha éjfélig csak matekozunk, akkor hétfőre mindennel el is készülünk, klassz. Este, mikor már ordít a nagylány a fáradtságtól és már lassan én is, még nincs összerakva a táska, a kisebbiknek ki kéne vasalni az ágyneműjét, kivinni a szemetet, és lefektetni őket, mert másnap végre ovi és suli… Mikor háromnegyed tízkor végre mind alszik, akkor anya fáradtan és izgatottan nekiláthat a remek írásműnek.

Hogy az örömökről se feledkezzünk meg, ma reggel hullafáradtan arra ébredtem, hogy valaki az ágyam végénél csicsereg. Mikor sikerült végre fókuszálnom, és kezdett összeállni a hang is, rájöttem, hogy nagylányom próbál kérdezni tőlem valamit és úgy tűnik választ is vár. A kérdés így hangzott: „Anya, odaadhatom végre az ajándékaimat?” Erősen töröm a fejem, és végre leesik, hogy anyák napja van és a hetek óta gondosan gyűjtögetett, húgával közösen készített ajándékokról beszél. Mormogok valami igenfélét, és nagy boldogan rohan, és egy dugig tömött ajándéktasakkal tér vissza, telis-tele saját készítésű ajándékokkal, fatulipánok, könyvek, rajzok.

És végezetül jön a nagy kérdés: hogy vagy? Szarul, de büszkén: konkrétan lóg a belem, de olyan jó, hogy van kikről írni.