Anyukám szerint, aki már három gyereket felnevelt, mi ilyenkor még mind aludtunk. Persze neki könnyű, mert ő már abban a korban van, akinek az idő tényleg mindent megszépít. Vagy legalábbis majdnem mindent, de az biztos, hogy én szófogadóbb voltam, tisztábban ettem, később szoktam le a délutáni alvásról, mint a gyerekeim, és a gyerekszobámban is nagyobb volt a rend. Mindezeket persze csak negyvenéves korom körül tudtam meg magamról, pont akkor, amikor a gyerekeim is megtudták rólam, de én sajnos még abban a korban vagyok, akinek viszont még nem szépített meg mindent az idő, és én próbálom meglátni a szépséget a szétdobált játékokban, átadni magam ennek az áldott káosznak, és az érzésnek, hogy ez egyszer majd nekem mennyire fog hiányozni, de egyelőre legtöbbször leginkább sírni tudnék, mert mi ilyenkor még mind aludtunk, az én gyerekeim viszont nem.

Az úgy kezdődött, hogy én már tizennyolc éves koromban tudtam, hogy egyszer hét gyermekem lesz, mindig vidám leszek, kedves, és olyan magától értetődően nyugodt. Amikor 32 éves koromban megismertem a férjem, már sejtettem, hogy kevesebb gyerekem lesz, de abban még mindig biztos voltam, hogy mindig vidám leszek, kedves, és olyan magától értetődően nyugodt. Aztán megszületett a kislányom, és én öt hétig nem tudtam járni. És már nem az volt magától értetődő, amit annak hittem, hanem az, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul tartozom valakihez, és az is, hogy sem idebent, sem odalent nem leszek már soha ugyanolyan, mint korábban. Végtelenül hálás voltam, és végtelenül riadt. És akkor még azt hittem, hogy végtelenül fáradt is. Szoptatások alatt elaludtam, mert nem volt elég önfegyelmem. Két és fél évente érkeztek az öcsök. Nem mindig emlékeztem rá, hogy ki tette vissza őket a kiságyukba éjjel szoptatások után, pedig én voltam az. Nappal ülve elaludtam. Emlékszem sétákra, ahol én a legkisebbet, a középső a játékvonatot, a legnagyobb a plüsskutyát tolta a mózeskosaras babakocsiban, így vonultunk „hatan”. Maradéktalanul boldog órák voltak. Aztán valahogy sok lett a hang. Túl sok lett a külsőből, és túl kevés hallatszódott a belsőből. Kiabáltam, mert meg sem érdemlem őket, mosogatni menekültem, mert nem voltam hálás. Megtudtam azt is, hogy szégyellnivaló, hogy tápszert is kaptak. Magamra gondoltam csak, amikor abbahagytam a szoptatásokat. Hosszú évekig alig volt olyan nap, amikor úgy aludtam el, hogy aznap sikerült olyan anyának lennem, amilyennek lenni vágyom. Olyan jó lett volna több dicséret. Olyan jó lett volna megerősítés abban, hogy magamra gondolni akkor sem bűn, ha már három másikért vagyok felelős. Olyan jó lett volna néha lelkiismeretfurdalás nélkül lenni az első helyen.

Azóta évek teltek el. Már óvodás a legkisebb is. Minden este kérik, hogy bújjak oda hozzájuk. Megfogják a karom, hogy visszahúzzanak. Így kellek nekik, ahogy vagyok. Akkor is, ha aznap elsírtam magam dühömben, amiért kiesett a kezemből egy fél pár kesztyű. Akkor is, ha aznap a szokásosnál is türelmetlenebb voltam, akkor is, ha nem nézheti meg azt, amit „már mindenki látott”.

Tizedik éve minden nap hálás vagyok. Tizedik éve válhatok anyává minden egyes nap. Tizedik éve lehetek én a Mikulás, a Nyuszi, a Fogtündér, a Jézuska, tizedik éve vagyok ott az elhajtogatott ruhában, a tízóraira felgerezdelt almában, az éjszakai ringatásokban, a nekik új, magamnak használt cipőben, a terített asztalban, az értük veszekedésben, a táskámba bekészített ragtapaszban, az esti éneklésben, az ölelésben, a szandálból kiszedett kavicsban, a bekötött füzetben, a kifaragott ceruzában, a reggelire sütött fahéjas kalácsban…

És már nem úgy alszom el, hogy ma sem sikerült. Milliónyi anya van a világon, de számukra én vagyok a nagybetűs. Engem vágynak. Én vagyok a gyökér, a törzs, és az ágak is, ahonnan egyszer majd kirepülnek, és ahova bármikor hazatérhetnek. Azt hittem, feltétel nélkül fogok szeretni, valójában tőlük tanulom, milyen az.