28 voltam, amikor megszültem a fiamat. Hosszú terhesség volt – szó szerint, hisz a 42. héten szültem – és hosszú vajúdás is. Volt valami idióta elképzelésem arról, hogy én majd fegyelmezetten, hang nélkül szülök, ezt egyébként meg is csináltam, de nem azért, mert ilyen nagy az önfegyelmem, hanem mert némán szoktam szenvedni. Amikor a szülészem közölte, hogy már a kitolási szakasz jön, én odahörögtem, hogy a betolási jobban esett. Így tettem le a névjegyemet a kórházban, hogy aztán napi szinten nyissanak be a kórtermembe az épp ügyeletes szülésznők, hogy ő mondta, hogy a betolási. Kétes hírnév, de annyi legalább látszik, hogy szándékomban állt nőnek maradni minden körülmények között. És bár Mirjam-körökben viszonylag gyakori a szűz fogantatás,( jó, csak egyről tudok, de az nagyot szólt!) nekem a szexualitás igenis fontos volt már akkor is, és ezt nem rejtettem véka alá. De írhatnám azt is, hogy abban a helyzetben felszakadt bennem minden gát. Vagyis vágták. Na mindegy.

Aztán megszületett és én persze a második pillanatban szerelmes lettem és lehet, hogy gáz, de nem az elsőben. Én akkor csak örültem, hogy vége. Aztán valószínű, hogy ettől, hogy a fej(Ő)gép folyamatosan a gyereken volt és egyre kevesebb fény jutott az apjára, plusz elkezdtük egymást apának és anyának szólítani a férjemmel, a nőiességem az valamelyik pelenkával együtt landolt a kukában. Mackógatya, sportcipő, lego-frizura. Mindezt úgy, hogy mindeközben egyáltalán nem voltam az az „orvoshozjáróruhás-alkat”, tudjátok, ahol a gyereknek van ruhája külön az alkalmakra. Simán elvittem a gyerekem a legszebb ruhájában a játszótérre, csak épp én nem voltam nőiességem csúcsán. Sehol. Semmilyen színtéren. És anyuka voltam a rendelőben. A boltban. A férjemnek. De, még szerintem az anyám is úgy gondolt rám, mint az unokája anyjára. Aztán jött egy időszak, amikor a gyerekem bármin, ami nem úgy alakult ahogy szerette volna, elképesztő őrjöngésbe kezdett. És én imádtam és láttam a kétségbeesését, de amikor úgy pecáztam ki Szombathelyen egy szökőkútból és visított, akkor csak megfogtam a két vállát és annyit mondtam:- Egyke maradsz. Az kurva élet, hogy egyke maradsz, és én ezt nem csinálom végig még egyszer. Ezt egyébként nem ezért, de aztán – sajnos -tartottam. És persze, hogy végigcsináltam volna, csak egy idő múlva már nem volt kivel.

És közben néztem a tökéletesnek hitt nőket itt és ott. A játszótéren a felszeletelt bioalmával és kiporciózott kölesgolyóval, a gyereken játszóruha persze, és mindent tudtak a pelenkákról meg a drogéria akciókról, miközben én csak fröccsözni akartam a Rómain és a tegnap esti szexről beszélgetni a barátnőimmel. És nem a barátnők, a fröccs vagy a Római hiányzott a képletből. És ó igen, voltak a nénik, a nénik, akik mindent tudnak és mindenhol ott voltak. Az utcán, hogy ők tudják, hogy miért sír a gyereked. Sőt, azt is, hogy nem jól tudod, mert EZ a gyerek, nem lehet CSAK 21 hetes a babakocsiban, mert túl nagy. És a boltban, ahol a fiam épp vad break táncot lejtett a földön, mert nem vettem meg neki valami tejszeletet. Az aktuális néni rám kacsintva (ezt külön értékeltem, hogy mielőtt szarrá savaz a gyerekemnek, még cinkossá is akar tenni) megkérdezte az Erős Pista színű, üvöltő gyerektől, hogy „Mit nem vett meg neked az a csúnya anya?” Mire ő, a kígyó a keblemen felállt, mentségéül ő legalább nem kacsintott rám, odasétált az akkor talán 5 forintba kerülő kiflihez és rámutatott. Soha nem felejtem a néni pillantását. Nem volt több kacsintás. Leszerepeltem, mint anya.

Az ovi hozta az áttörést, közösségbe került a gyerek is és én is. Az addig a játszótéren tökéletesnek hitt anyukákról kiderült, hogy nyüglődnek ők is. Magukkal is, a nőiességükkel is. Bármivel, amivel én. Bizony, volt akivel még fröccsöztünk is KONCERT után! Aztán dolgozni kezdtem és a nőiesség egy új dimenziója tárult fel előttem. A hajléktalan nőké, akik akkor is nők, ha épp nincs fedél a fejük felett. Akikkel tapasztalatot lehetett cserélni, mert ez valami mindent felülíró cucc, hogy nők vagyunk. Akikkel volt olyan, hogy üvöltött velem az egyikük, hogy mit tudok én a problémájáról, amikor itt vagyok a tuti sminkemben és parfümömmel, lakásommal, de aki, amikor meglátta, hogy valami miatt lefolyt az a smink, máris szövetséges volt, mert mi összetartunk. Ha azt hisszük, hogy irigyelni kell a másikat, akkor nem feltétlenül, neeem. Épp, mint én a játszótéren. De, ha azt látjuk, hogy bántják a másikat, egyet közülünk, akkor összezárunk.

A gyerek felnőtt, én szeretem az anyaságom és szeretem, hogy nő is vagyok. Sőt. Hogy nő vagyok.  Ezért tettem én is sokat (terápia!) és tettek mások is. Elváltunk, de remek a kapcsolatunk a gyerek apjával. Tényleg. Semmiért nem adnék semmit, mindent ugyanígy, egy dolgot kivéve:

Elvonszolnám a mackógatyás seggemet valamilyen közösségbe és hamarabb rájönnék, hogy mindannyian küzdünk a nénikkel, a szexért, egy gyerekmentes napért, a keresztnevünkért…önmagunkért és egymásért.