Sírva jöttem ki a rendelőből. Néztem Joyt, és azt a kiskutyát láttam, akinek hat évvel ezelőtt megígértem, hogy vigyázok rá. Erre fel tessék, terhes. Bocsánat, vemhes. Harminc napos, kb. tehát félúton jár. Dühöngeni akartam, hogy csessze meg, miért nem lehet otthon tartani a kutyát, vagy miért nem műtik, ha előzetesen telefonon azt mondták, hogy igen, vagy miért nem lehetett jobban figyelni, miért most halt meg Tata, meg ezeregy egyéb ok miatt. A tény azonban maradt. Tomi egyedül hagyta az udvaron, a pitbull jött, mert a gazdája nem tartotta otthon, átmászott a kerítésen, megdugta Joyt, aztán meghalt Tata, Erdélyben voltunk, a gyerekek utána ágynak estek, és lám, így telt el nagyjából harminc nap, amíg végre a kiskutyámat orvoshoz tudtam vinni.

– Nem vállalják a műtétet – mondtam Tominak otthon. Adtak egy papírt, amiben leírják, hogy mit kell tennünk elletéskor. Két oldal szülésfelkészítő.

– Akkor lesznek kiskutyák? – kérdi, én meg nézem, hogy nem nyilvánvaló? Aztán arra gondolok, hogy futok még egy kört a környékbeli állatorvosok között. Puszit nyomok Joy buksijára, megígérem neki, hogy vigyázok rá, majd zuhanok a rutinba. Az idézőjeles énidőnek vége, addig tartott, amíg levittem a kutyát Tatára és visszajöttünk.

Emma éhes, Júlia nem eszik.

– Nyamnyam – kéri a kicsi.

– Adom, drágám. Itt a banán. – Nézem, hogy egyévesen hogy tudja ilyen gyorsan falni a banánt, csodálom. Tökéletes gyerek.

– Opinensá, opinensá – énekel közben Júlia.

– Gyere, egyél te is egy banánt – mondom, de előre tudom a választ. Nem. Felsorolok minden kaját, ami a házban van, ő nem eszik semmit, nem szeret semmit, csak kiabálja, hogy opinensá.

– Mit mond? – kérdi az apja.

– Open and shut.

– Előbb magyarul tanulj meg, bogyó – mondja neki, majd hozzám fordul. – Nem kellene inkább magyar népdalt énekelnie?

– Azt is énekel. Én már hülyét kapok a mókuskától, a csigától, az összes depis magyar mondókától. Az egyik árva, a másik béna, a harmadiknak nincs cipője… Az empátiáról nem is beszélve. A doktor bácsi nehogy meggyógyítsa a szerencsétlen mókust! Tudod, hogy a bogyó úgy énekli, hogy meggyógyítja, meg? Egyébként látod, így volt már rég vesztére predesztinálva az egészségügyi rendszer. Ne gyógyíts, doktor bácsi, jól van az úgy is.

Tomi néz, nevet. Nekem a régi idők jutnak eszembe, amikor a sajtóban dolgoztam. Akkor voltak ilyen eszmefuttatásaim. De hol van az már?

Emma egész éjjel a cicin lóg. Nem tudok aludni, újból és újból terveket szövök. Ezt csinálom három éve. Ciciztetek, közben álmodozom arról, hogy egyszer megírom, hogy mennyit szívtam, mióta Magyarországon lakom, meg azt is, hogy hogy lennék én borász. Megharap, felszisszenek, oda az álmodozás. Elveszem a telefont, állatorvosi rendelőket keresek. Nem lehetnek kiskutyák. Egy pici nappali-konyhánk van, meg egy hálószoba. Az új ház most épül, itt a kunyhóban semmiképp nem születhetnek kiskutyák.

A mindennapos reggeli cirkusz után beültetem a két gyereket az autóba, Joyt a csomagtartóba, indulunk Tatabányára állatorvost keresni. Bemegyünk egy rendelőbe, várunk. Joy iszkolni akar, érzi a szagot, tudja, hogy ez nem egy jó hely. Júlia leül mellé a földre, nyugtatja. Nincs még hároméves, mégis milyen empatikus. Tökéletes gyerek. Emma menni akar, két hónapja indult el, azóta nem bírom megállítani. Ölbe veszem, ordít, hogy anyu, cicit. Az emberek néznek. Mondom, hogy most nincs cici, még jobban ordít. Legszívesebben én is ordítanék, ehelyett leteszem Emmát, totyogok utána, Joy húz, Júlia sírni kezd, hogy nem akar szurit kapni. Ölbe veszem, Emma elindul az ajtó felé, valaki bejön, a gyerek borul. Basszus, nem figyeltem. Emma sír, Júlia is sír, Joy nyüszít. A két gyerek rajtam, nyugtatom őket, Joyt a lábammal simizem, hátha segít. Jól jönne még egy kéz… Ekkora szívást…

Fél óra múlva beszélek az orvossal, megműti Joyt, nem lesznek kiskutyák. Minden gyereket vissza pakolok az autóba, reménykedem, hogy senki nem alszik el, mert akkor a délutáni alvásnak annyi. Meg estig az idegrendszeremnek is. Gyepálják egymást hátul, ennek kivételesen örülök, hisz így ébren maradnak.

Emma hullafáradt, hamar elalszik. Siker. Júlia következik. Ugyanúgy cici, majd alvás. A testem idegen robot lett. A cici nem is az enyém. Nem baj, kibírom.

Lemegyek Joyhoz, megsimogatom a pociját. Kicsik vannak benne, de már nem sokáig. Bocsánatot kérek tőle, ez persze, csak nekem fontos. Aztán eszembe jut a rendelő, egy bácsi a váróteremben. Azt kérdezte, hogy maguk nagycsaládosok lesznek? Az ottani káosz miatt fel se tűnt, hogy mit mond.

– Nem. Kiskutyákra nem jár semmiféle kedvezmény – nevetek a hideg kávémba.