Már régóta tudtam, hogy ez a depressziós epizód, megállíthatatlan lesz, elmegy a falig. Magával fog ragadni, bele fog nyomni a sárba, jól megforgat benne, magamra hagy, és amikor felállok belőle, visszatér belém rúgni egyet. A nőkkel, a pszichiátriai osztály nyílt részlegén, együttes erővel harcoltunk ellene. Ijesztően hangozhat, pedig nagyon békésen zajlott az egész. Van kiút! Ezt már az elején szerettem volna elmondani nektek. Az első és legfontosabb dolog az, hogy merjünk segítséget kérni!

Negyedik gyermekemmel vagyok várandós, akire szívből vágytam. Miért történik mégis ez? Minden olyan szép lehetne, erre erőtlenül kóválygok a lakásban, nem tudok főzni, mosni, egész nap feküdnöm kell, hogy legyen erőm elmenni a gyerekekért az iskolába és az óvodába. Éjjelente alig alszom, nappal is csak keveset. Szívem időnként úgy dörömböl mellkasomban, mintha ki akarna onnan jutni. A bennem fejlődő magzatnak és az egész családnak komolyabb segítségre van szüksége, mint amikkel eddig próbálkoztunk. Már nem tudtam elmenni a magánrendelésekre, sorra mondtam le az időpontokat a pszichiáternél és a pszichológusnál. A nagymamám meghalt, nem sikerültek a vizsgák az egyetemen, a gyakorlati helyekre sem jártam be, a testvéremre és anyura nagyon haragudtam, a fizetett segítségekben nem bíztam, a gyerekeket túlféltettem.  A férjemmel állandóan vitáztam, hibáztattam olyan dolgokért, amikben én is legalább olyan vétkes vagyok, mint ő. Azt hiszem tőle vártam, hogy minden terhemet átvállalja, de ahogy mondani szokták, valakinek dolgozni is kellett. Az építkezés nyelte a milliókat, albérletben laktunk.  Lassan, alattomosan bekúszott a tünetek közé sok kínzó kényszergondolat is, amikről nem bírok nyilatkozni. De ahogy már írtam, van kiút, van megoldás, meg lehet gyógyulni! A második legfontosabb dolog, hogy türelmesek legyünk magunkhoz.

Május eleje van, a pontos dátumot nem tudom. Azt sem tudnám megmondani, hányadik hétben járok. Talán félidő előtt lehetek egy vagy legfeljebb két héttel. Barátnőm hívásait ignorálom. Mégsem adja fel. Rezeg az asztal közepén a mobil, kínjában már körbeforog. Fizikai fájdalommal jár megtervezni, hogyan fogok felállni a kanapéról és elmenni érte. Talán egy óra is eltelik, mire leküzdöm félelmemet, elbotorkálok a telefonért és visszahívom. Keveset mond, visszafogottan próbál aggódni, tudja, hogy most van az, amikor kórházba kell vinnie, én pedig szintén érzem, mennem kell. Nem szabad emiatt szégyenkezni. Úgy tekintettem rá, mint D tervre. Az A terv volt a fizetett segítség kérés, B terv volt a sok pihenés, C a terhesség alatt is szedhető, kizárólag pszichiáter szakorvos által felírható gyógyszerek. D pedig a kórház. Utólag elmondhatom, hogy ez a sorrend bármikor felcserélődhet, de az első négyben szerepelnie kell – súlyos, sokáig elhúzódó, az ember mindennapjait erősen befolyásoló depresszió esetén – a kórházi kezelésnek.

A következő pillanatban az utcán álltam, utazótáskámmal vállamon. Erős izzadságszagom árulkodott róla, hogy napok óta nem tisztálkodtam. Nem kellett sokáig várnom, Liliána, vagy ahogy én hívom, Lána, perceken belül megérkezett piros kis Opeljával. Kivette kezemből a táskámat, hátrahajította, beültetett az anyósülésre, majd beszállt mellém. Olyan erővel csapta be a kocsi ajtaját, amin régen jókat nevettem, de most félelmemben elsírtam magam. Összenéztünk. Arca sápadt volt, szemöldökét igyekezett nem aggódó állásba emelni, erőltetett mosolyra húzódott a szája, és szemeiből áradt az együttérzés, valamint a belém vetett, megkérdőjelezhetetlen hite, hogy kijövök ebből, hogy megcsinálom. Az úton alig szóltunk egymáshoz. Szoknyát viselt, erre jól emlékszem, csinos, vékony lábaival olyan kecsesen nyomkodta a pedálokat, mintha táncolna rajtuk.

Leparkolt a kórháznál, előre ment, fel-alá járkált a pszichiátrián, mire megtalálta a nővérszobát. Én csak kullogtam utána. Perceken belül több nővér, klinikai szakpszichológus vett körbe, óvatosan beszélgetést kezdeményeztek, barátnőm egy percre sem hagyott magamra, sosem tette volna.  Azt mondták, hogy erősen ajánlott, hogy ott maradjak. Tudtam, hogy ezt fogják javasolni, mégis kétségbeesetten könyörögtem Lánának, hogy vigyen haza. Végül együttes erővel megnyugtattak, kaptam egy ágyat az ablaknál, ahonnan ráláttam az óriás fenyőkön ugráló mókusokra, akiket pár hét után már meg tudtam különböztetni egymástól. Egy kis pihenő után bemutattak a kórházi pszichiáteremnek, a hihetetlenül kedves Ernának, aki felvette az anamnézist. Örülök, hogy életbe lépett a D terv. Hosszú heteken keresztül nélkülöztek a gyermekeim. A férjemnek lehetőséget adtak, hogy aktív résztvevője legyen a terápiámnak, felgyorsítva ezzel gyógyulásomat. Anyukám pedig ott állt mellette, és amíg ő dolgozott, ellátta a gyerekek körüli teendőket. Hogy én mit tettem ez idő alatt? Megértettem a miérteket, és mire eljött a szülés időpontja, meggyógyultam. Ha Lána enged a könyörgésemnek, és hazavisz, talán soha nem írhattam volna meg ezt a novellát. Ne feledd! Van kiút.