Megint csöngettek. De csak egy újabb fogfájós beteg jött hozzá.
Egyedül érzem magamat. Ülök a szobámban, és várom, hogy betoppan, és azt mondja, elküldtem mindenkit, és most itt vagyok, csak Rád figyelek. Mit szeretnél játszani? Vagy inkább csak beszélgetnél? Vagy szeretnéd, ha megölelnénk egymást, és csak úgy ülnénk némán? Hogy vagy? Milyen mostanában a suli?
Gyorsan elterelem a figyelmemet valamivel. Hú, ezt a számot nagyon szeretem, elindítom a felvételt, hogy bármikor visszahallgathassam a kazettán.
Beesteledett. Megyek vacsorázni apukámmal a konyhába, aztán gyors fürdés, alvás, mert holnap suli. Ő még mindig a rendelőben dolgozik. Néha beszűrődik egy-egy kacaj, amit a páciensekkel él meg.
Aztán itthon ülök, kezemben a háromhetes csecsemőmmel, és megint várok. Csak azóta eltelt 25 év. De nem jön. Most éppen nem a munka tartja vissza. Most éppen hasmenése van. Azt mondja. Sajnos nem tud jönni segíteni nekem a baba körül, azt mondja. Biztos azt hiszem, direkt csinálja, pedig nem. Azt mondja. A jeges felismerés, hogy egyedül vagyok hagyva, azt hiszem, most csapott meg úgy igazán. De dolgom van: egy kisbabát kell ellátnom, aminek nem mellesleg minden pillanatát imádom. Furcsa ambivalencia. Egyszerre vagyok a világ legboldogabb és egyben legszomorúbb embere is.
Telnek a hetek, hónapok, évek. Kint vagyunk a játszótéren, mi ketten, a kislányom és én. És még persze sokan mások, idegenek, félismerősök. És felfigyelek valamire. Sok helyen ott vannak a nagymamák. Vagy csak úgy, padon üldögélve, vagy hintáztatnak. De egy közös van bennük: jelen vannak. És megint jön az érzés: a várok valamire vagy valakire, az egyedül hagyottság, elhagyatottság érzése. És én még azt hittem magamról, hogy béna vagyok, ha elfáradok estére, mire hazaér a férjem a munkából. Nem is kicsit. Mert ki akarom használni ennek a három évnek minden pillanatát, amíg nem megy oviba. És tényleg. Egész életem eddigi legcsodásabb kalandja a kislányommal töltött minden perc. Nekem tényleg örömet okoz a mászóka, a bodobács, a Bóbita, bóbita táncol huszadszorra, meg a gyurmafejkészítés.
Olyan, mintha kettészakadt volna a lelkem. Az egyik fele telve van szeretettel és boldogsággal a gyerekem iránt, a másik fele meg pang a tátongó űrtől, amit nem töltött be valaki. Ez a valaki pedig az anyukám.
Persze folyamatos bűntudatom is van, és haragszom, ha nem lenne elég a többi rossz érzés. Hiszen mégiscsak az anyukámról van szó. Mikor alakult ez így? Mindig is ez volt? Én azt hittem, hogy boldog család leszünk, együtt toljuk a babakocsit, sütünk-főzünk, társasozunk, szeretünk. És így is van, „csak” a kis családomban. De ha itt megvan ez az érzés, akkor miért vágyom arra, hogy ott legyenek a nagyszülők? Miért vágyom arra, hogy néha csak úgy eljöjjön hozzánk, vagy áthívjon minket egy húslevesre? Sajnos az egyetlen ember, akire számíthattam, Apukám, kiesett a „sorból”. Beteg lett, így hiába szeretne unokázni, fizikailag nem tud. Néha eljön anyósom, amikor éppen ráér. De egyrészt dolgozik még, másrészt neki is van élete, nem egy otthonülő típus. Neki más a prioritás. El kell fogadnom. És ő mégsem az anyukám.
Szerencsére összebarátkozunk a lépcsőházban egy családdal, akiknél a középső kislány a lányom legjobb barátja lett. Sokat beszélgetünk az anyukával, aki szintén érzi a közösség megtartó erejét. És egy pillanat alatt azon kapjuk magunkat, hogy megalkottuk a saját kis kommunánkat. Együtt vagyunk, beszélgetünk, közben a gyerekek játszanak, együtt járnak oviba, vagy éppen lógnak onnan, kirándulunk, programozunk. És elkezdem érezni, hogy ez jó. Ez biztonságérzetet ad. Nem vagyunk egyedül.
És beköszönt a Covid. Az eddigi terveim, hogy énidő, meg testvér, huss! Elszálltak. Átvette a helyüket a szorongás érzése. Az aggódás a szerettek iránt, majd idővel az izolációból fakadó egyre erősödő pánik. Nem így terveztem. Nem így kellene lennie. Kiégtem. Eljött az ideje annak, hogy felkeressek egy segítőt. Nagy szerencsém van, mert elképesztően jó szakember. De ez nem nyújt instant megoldást. Az út, amin elindultam, nemhogy feljebb visz, hanem egyre mélyebbre, egyre közelebb önmagamhoz, és egyre távolabb attól a képtől, amit gyerekkorom óta létrehoztam a fejemben. Mert ez csak ott létezett.
Azt mondják, ne hasonlítsam magamat másokhoz. Nehéz ezt a gyakorlatban is véghez vinni, amikor körülöttem minden második családban működik a szeretet. Még ha döcögősen is, de működik. Mert szerintem ehhez nem kellene más. Csak a tiszta szeretet, amit a családod iránt érzel. A szeretet ugyanis egy háló, ami megtart, amivel minden nehézség sokkal könnyebbnek tűnik, a bonyolult egyszerűnek, a félig üres félig telinek. Egyszerűnek hangzik, nem igaz? Csak szeretni kellene egymást. Az anyává válás folyamata egy olyan önismereti úton indított el, amiért örökké hálás leszek. A lányom miatt pedig végigküzdöm magamat rajta, hogy neki már ne kelljen.
De addig is megyek, összebújok vele a kanapén, és megkérdezem tőle, milyen napja volt az iskolában. Vagy csak úgy ülünk, némán. Együtt.
