„Engedd el! Engedd már el! Nem engeded el, ezért nem sikerül évek óta teherbe esned! Nézz meg engem, soha nem aggódtam rajta, és három gyereket szültem!”
Egyedül az én hibám, hogy nincs kisbabám, ezt hallgattam éveken át minden vasárnapi ebéden. A hozzáállásomon múlik az egész, hajtogatta anyósom, amelyben pedig bőven talált kivetnivalót. Még most, ezen a borús májusi reggelen is elfog a tehetetlen düh, ahogy erre gondolok, pokoli volt életem leghosszabb és legnehezebb küzdelme alatt hallgatni őt. De ahogy lenézek a kisbabám arcára, aki éppen nyugodtan alszik a karomban, elszáll minden mérgem. Bánom is én, hogy mit mondott évekkel ezelőtt, vagy hogy mit mond a mai napig. Hiszen itt vagyunk, megcsináltam. Megcsináltuk.
Azt kérdezed, hogy hogyan? Úgy, hogy nem engedtem el. Nem engedtem el egyetlen pillanatra sem, sziklaszilárdan hittem benne, hogy lesz gyerekem. Rá gondoltam kutyasétáltatás közben, és halkan dúdolgattam neki. Rá gondoltam, amikor hajnalban munkába indultam, magamban meséltem neki a villamoson. Rá gondoltam minden alkalommal, amikor földöntúli fájdalommal érkezett meg a menstruációm. Amikor az endometriózis-műtétből kábán ébredeztem. Amikor elveszítettem a testvérét. Amikor a gyász legsötétebb bugyrában jártam, akkor is tudtam, hogy egyszer jönni fog, nemsokára találkozunk, édes babám, gondoltam. És egyszer csak itt volt. A milliónyi vitamin, a szigorú, soha meg nem szegett diéta, a rendszeres jógagyakorlás és a töretlen hit után, az első lombikidőpont előtt. Megérkezett.
A várandósságot hirtelen fellépő vérzések, görcsök, éjszakai ügyeletre rohanások tették igazán terhessé. És persze az újabb tanácsok is megjelentek anyósomtól, kéretlenül, már-már parancsolóan. „Pólyázd majd be! Nehogy évekig szoptasd! Tedd majd le a kiságyba aludni, nehogy elkényeztesd!” Záporoztak az utasítások, miközben a beleegyezésem nélkül simogatta a gömbölyödő hasam. Én pedig tűrtem, olykor-olykor friss kutatásokról meséltem, de leginkább csak figyelmen kívül hagytam őt, már nem tudott kibillenteni az egyensúlyomból. Hétről hétre csak arra vártam, hogy a kisfiam megérkezzen. Az utolsó trimeszterre hatalmasra nőttem, neki pedig erről is megvolt a véleménye. A hasam túl nagy, mondta, lehetetlen, hogy csak a harminckettedik héten tartok. Biztosan nem vettem észre időben, hogy terhes vagyok, egy hónappal előrébb járok, mint azt hiszem. Döbbenten hallgattam a szürreális felvetését, majd türelmesen magyarázni kezdtem neki a genetikai ultrahangról. Ő meg sem akarta hallani, amit mondtam, bennem fel sem merült, hogy mit tartogat még a számomra.
Amikor a szülést követően először látogatott meg minket, minden rendben ment, ajándékot hozott és a kórházi napokról kérdezett. Én pedig meséltem neki mindenről, megosztva vele életem legintimebb pillanatait. Bíztam benne, bíztam az egész világban. Hogyan is létezhetne rosszindulat, gondoltam, amikor itt alszik a karomban a várva várt, gyönyörű kisbabám. Egyenletes szuszogása olyan mértékű boldogsággal töltött el, amelynek a létezését korábban elképzelni sem tudtam. A férjem szerető gondoskodása pedig mindkettőnk számára megrendíthetetlen biztonságérzetet adott.
Már három hete lebegtünk ebben az új, babaillatú létben, amikor anyósom ledobta az atombombát a nyugalmunkra. Menjünk el hozzá látogatóba, kérte. Még nem fog menni, mondtam, hiszen egyelőre egy ötperces séta is óriási kihívást jelent. Nem szólt semmit, de érződött, hogy megváltozott a hangulat. Pár nappal később a férjem felhívta őt, én szoptatás közben hallgattam a kihangosított beszélgetésüket. Ekkor bukott ki belőle minden sértődöttsége, amelyet addig dédelgetett magában. Hogy őt mi nem is látjuk szívesen, legutóbb is már néhány óra után ki lett téve. Hogy én, a menye, milyen lusta vagyok, mást sem csinálok, csak egész álló nap az ágyban vagyok a babával. Hogy ugráltatom és kihasználom a fiát, aki már nem győzi a házimunkát. Hogy az a hangnem sem tetszik neki, amellyel a fiához szólok. Végeláthatatlanul sorolta tovább a velem kapcsolatos sérelmeit a férjemnek, aki az ő szemében nem férj és nem apa, hanem a kisfia, akit elvettem tőle. Egy idő után már nem csak az elmúlt hetekből talált kivetnivalót a viselkedésemben, hanem évekre nyúlt vissza, és úgy szidott engem, mint korábban még senki.
Hallgattam, amit mond, a gyermekágyas hormontengeren keresztül, kialvatlanul, sajgó császársebbel. Képtelen voltam elhinni, hogy ez velem történik. És mégis, ez a valóság. A legnagyobb örömünkben, az évekig várt kisbabánk születését követően anyósom lényegében felszólította a férjemet, hogy váljon el tőlem. A telefonbeszélgetést követően összeszorult gyomorral küzdöttem a könnyeimmel, a mellkasomon mázsás súly ült. Rettegtem, hogy mekkora traumát okoz mindez a kisbabámnak, napokig képtelen voltam megnyugodni. Erőmön felül küzdöttem, hogy kikerüljek ebből az állapotból, muszáj, hogy jobban legyek, gondoltam. És egyszer csak bevillant egy mondat, amelyet annyiszor hallottam tőle és így már értelmet is nyert. Engedd el.
