Bernát Bianka – Az én anyaságom

Ma már természetes az ilyen pillanat, mint ez is, hogy dolgozom, és a nyitott ablakon beszűrődik a gyerekeim kacaja, de nem volt ez mindig így.

Az én anyaságommal csodálatos terveim voltak, például, hogy majd simizem a pocakom, hallgatom Vivaldi A négy évszakát, de a gond az, hogy amikor az én anyaságom volt a téma, Isten és én valami teljesen más mozit néztünk.

Mire az örökbefogadáshoz értünk, már nagyon sok dolgon voltam túl. Kellemetlen vizsgálatok, sikertelenségek sorozata, a gyerekes ismerőseim utálása és tiltása. De miután letettem a gondolatról, hogy én csak egy selejt vagyok, mert nem szültem gyereket, és miután végigmentünk az örökbefogadásra való felkészítésen, teljes magabiztossággal ugrottam fejest az ismeretlenbe.

Sok mindenre felkészültünk, de mindenre nem lehetett, az érzelmekre különösen nem.

Tudtam, hogy reggel elindulunk, és az életünk örökre megváltozik, soha többé semmi nem lesz olyan, mint eddig volt. Soha többet nem kell azon aggódnunk, hogy hogyan, mikor lesz már gyerekünk. Mi is mehetünk majd a játszótérre, vehetjük a cuki ruhákat, meg a játékokat a szemünk fényeinek, de nem is lesz már olyan nyugalom, szabadság, mint eddig volt.

Nagyon szerettem a régi életünket, a szabadsággal, a csenddel, a sorozatokkal.

Aztán megjöttek Ők. A két és fél éves Jancsi és a három és fél éves Juliska megérkezett az életünkbe, és azzal elkezdődött az én anyává válásom folyamata, amit szívesen hasonlítanék egy tündérkeresztanyás-varázspálcás-suhintós akcióhoz, de nem… ez inkább olyan, mint egy hernyó lepkévé alakulása, lassú, nehéz, időnként fájdalmas, de magában hordozza a csodálatos végeredményt.

Hazaértünk, és a két gyerkőc az egészséges vehemenciával vette uralma alá a házat, a kertet, az udvart. Mindenhol gyerekcipő, gyerekkabát, csipogós izé. Itt-ott elhagyva egy gyerekzokni, a fürdőben a műanyag kiskacsák, a konyhában a hercegnős, pókemberes tányérok.
Az életünk rutinja egyik napról a másikra változott meg, szabadidőnkben gyerekzenekarokat hallgattunk és agyzsibbasztó meséket néztünk, és hogy szem előtt legyenek, az addig nyugodt előkertünk is játszótérré változott, az ápolt gyep kitaposva, dömper, kislapát, háromkerekű bicikli mindenhol, a fű közepén trambulin és csúszda.

Mindemellett fogalmam sem volt, hogy hogy működnek az ekkora gyerekek, miket tudnak már és miket nem. Mit várhatunk el? Mi az, amit már érthet, vagy értenie kell és mit nem? Hogy kell enniük? Meddig normális az, hogy telibe leeszi magát, hogy a taknyát a ruhájába törli, hogy telibe tüsszenti az asztalra készített vacsorát, hogy semmit nem becsül, semmire nem vigyáz?

Jó lett volna előre tudni, hogy igen, hangosak, igen, az agyamra mennek, igen, koszosak, büdösek, igen, százezerszer megkérdezik ugyanazt, ezerszer kell elmondani, hogy Papucs!!!

És bármennyire is azt gondolom, lelkileg rendben vagyok, majd a gyerek rávilágít, hogy baromira nem, és amikor szétidegel, és már felrúgnám, akkor se vágjam nyakon, mert az bűncselekmény. Meg hát a kis lelke… De azt sem mondta senki, mit csináljak, mit szedjek, hogy oldjam meg, hogy ne tépjem miszlikre. Ma már tudom, egy jóféle magnézium sok mindent megold.

És hát az anyaság. Szép és valóban megható folyamat, de hogy ez nem egy rózsaszín, porcukorillatú, csillámpónis kiruccanás, az is biztos… Hogy nem két nap alatt leszek százszázalékosan anya, de még másfél év alatt sem.

És igen, vannak szép pillanatok, de van, hogy csak eltelik egy nap úgy, hogy nem repkedtünk sehova, mert egymást érik a baromságaik. Van olyan este, hogy keresni kell ezerrel, hogy a sok sz@r közt hol van az az egyetlen mosoly vagy bármi, amiért mindenki azt mondja, megéri.

A nehézségekről nem szokás beszélni, mert aki ilyet mer írni, annak a fél internet nekiesik. Aki anya, annak kötelező eufóriában repkedni, mindenhol gyereket szoptatni és állandóan fitten mosolyogni.

És hát az érzelmek. Én nem foglalkoztam előtte vele. Előre szerintem ezekre nem lehet felkészülni, mert úgyis olyan jön, amire gondolni sem mernék… Fogalmam sem volt arról, hogy annyira intenzív lesz ez az egész, hogy úgy kifordulok magamból, ahogy a negyvenöt év alatt egyetlenegyszer sem. Fogalmam sem volt arról, hogy én, a megtestesült optimizmus, az örök jókedv, a béke és a nyugalom szigete úgy ordítok majd, mint a sakál, vagy zokogok az ágy szélén azon gondolkodva, hogy merre meneküljek, és azt latolgatva, vajon ki ez az ember (én), merthogy én nem, az biztos.

És mikor már a legalján voltam, akkor jött egy Vekerdy Tamás, akinek az előadásait végigsírtam, mert rólam szólt.

És erre az érzelmi tornádóra, cunamira, vagy hívjuk akárhogy, semmi nem készít fel. Ez majd jön, és megéljük, mindenki a magáét.

Én, így másfél éve anyaként, lassan megérkeztem. Már tudok úgy mosolyogni, ölelni, ahogy mindig is akartam. Már nem ordítok mindenért, már nem foglalkozom a leevett, kiszakadt, összetaknyozott ruhákkal. Sok van még előttem, soha nem leszek tökéletes, de nem is akarok. Csak éppen elég jó akarok lenni  🙂