„Nézze meg Rene A. Spitz Hospitalizmus című filmjét, majd válaszoljon a kérdésekre!” – áll az utasítás a gyógypedagógiai képzés feladatlapján. Dermedten nézem a rezzenéstelen arcú, kiüresedett tekintetű babákat, és ahogy peregnek a filmkockák, belém hasít a felismerés, hogy én ezt már láttam.
A húgom huszonhat hétre született. Kilenc hónapig volt kórházban. A barátnőm azt mondta: nincs is testvérem, csak én találtam ki. A szomszéd néni azt mondta: sose lesz belőle ember. Az anyánk annyit mondott: a következő majd fiú lesz. Az apja szerint: inkább meg se maradt volna a kis nyomorék. Nem látogatják. A pénz, amit kölcsönkapnak buszjegyre, csak az első kocsmáig tart ki. Születése utáni első kilenc hónapja úgy telik, hogy a körülötte lévő orvosokon és nővéreken kívül senki nem ér hozzá. Senki, akitől szeretést remélhet.
Fekszem a sötétben. Az utcai lámpa besurranó fényében látom kis kezének árnyékát, ahogy jobbról balra kalimpál. Sarkán támaszkodva, lábával lökve ringatja magát, ropog alatta a kivénhedt gyerekágy. Majd mikor ebben elfárad, rémítő monotonitással kopogni kezd a feje az ágy rácsain.
– Hallgattasd már el ezt a kis görcsöt! – mordul Jancsi.
– Majd megunja, oszt elhallgat – felel anyánk, és befordul a fal felé.
Megvárom, míg a szuszogásuk egyenletessé válik, és végre összeszedve a hónapok óta gyűjtött bátorságom, óvatosan kimászom a takaró alól. A kiságyhoz lopódzom. Jolcsi merev tekintettel bámul fölfelé a sötétségbe. Talán a fák ágainak árnyékát nézi, gondolom először. De nem lehet, hiszen az ő világa véget ér a szemétől tíz centiméterre. Mama azt mondja, túl sokáig volt a kék fény alatt, és nagyon keveset fog látni, vagy semmit. Pedig milyen gyönyörű mandulavágású szemei vannak! Észreveszi, hogy mellette vagyok, egyre szaporábban lélegzik, de nem mozdul. Nyöszörögni kezd, mint egy sarokba szorított, űzött kis állat. Bedugom a kezem a kiságy rácsain, hogy megsimogassam. Összerándul a teste, ahogy hozzáérek. Ne félj, súgom neki. „Édesanyám, ki a huszár, ha én nem” dúdolom a fülébe, mert hirtelen nem jut eszembe más nóta. Nem tudom, mennyi idő telik így el, de már bizseregnek a lábaim, ahogy az ágya mellett guggolok dúdolgatva. Az érintésem okozta rémület alábbhagy benne. Az ajka, a mindig lefelé biggyedő, reszkető kis vonal egyenessé válik. Tenyeremben érzem ütemes, nyugodt szívverését. Így alszik el, talán életében először biztonságban. Nézem az arcát, fitos kis orrocskáját, arccsontjának nemes ívét, álmában rebbenő szempilláját, és megfékezhetetlen sírás tör rám. Ha csak tehetem, ezentúl minden este odalopódzom hozzá. Akkor is, ha másnap ebédnél elalszom az oviban. Jancsi, ha jó napja van, és elmegyek neki pálinkáért, néha azt is megengedi, hogy mellettem aludjon az ágyban.
Még csak hatéves, mikor egy 160 km-re lévő bentlakásos iskolába kerül, olyan helyre, ahol hozzá hasonló látássérült és vak gyerekek élnek és tanulnak.
Mire kiskamasz lesz, az egyik szemére már nem lát. Kancsalsága miatt folyton csúfolódás és megvető megjegyzések céltáblája. A sértések tüskéi mögül alig látszódik ki az a nemes arccsontú, mandulaszemű kisleány.
Anyám szekrényében egy megsárgult orvosi papírt találok. „26 + 3 fenyegető vetélés miatt osztályunkra került” – áll benne.
„26 + 3 fenyegető koraszülés miatt osztályunkon kezeltük” – olvasom a saját ambuláns lapomon.
26 + 3. Állok az inkubátor mellett. Körben a gépek egyre fenyegetőbben sípolnak, számok villódznak a kijelzőkön, szinuszgörbe tekereg. Kinyitom az inkubátor ablakát, és puhán a hátára teszem a kezem. Nem szabad simogatni, de bőre a kezemhez érhet. Dúdolni kezdek egy dalt a huszárokról. Nem tudom, miért pont ezt. A szaturáció emelkedik, a szívverés normalizálódik. Ne félj, súgom neki, és magamnak. Három hónap telik el így. Dúdolok az inkubátor mellett állva, dúdolok az orvosi vizsgálatok alatt, dúdolok a műtő előtt várakozva, dúdolok, mikor a mellkasomon pihen, dúdolok, miközben gyógypedagógiát tanulok, dúdolok a szemészorvosnál, mikor azt mondja, az egyik szemére nem fog látni. Dúdolok, amikor Kinga a plüssök között válogat a doktor néninél. Kivesz egy rózsaszín pihe-puha nyuszit, végigsimít hatalmas fülein. Visszateszi a zacskóba. Keze egy barna kismackón áll meg, majd tovább túr a puhaságok közt.
– Szia, hápi! – mondja egy sárga tollú bokrétás kiskacsának. Tovább keres. Kivesz egy kis pandát. Forgatja, nézegeti, végül magához öleli. – Téged viszlek haza – súgja a fülébe.
– Miért pont ezt a pandát választottad, Gigi? – kérdezem tőle miután kijövünk a rendelőből.
– Nézz csak rá, Anya – feleli felém fordítva legújabb kis barátját, akinek, ekkor látom először a pofiját, csupán egy szeme van. Senki sem választaná őt…
Dúdol bennem valaki cérnavékony hangon a huszárokról, és folyton azt ismétli, hogy 26 + 3. Mint egy kód, egy jel, amit meg kell fejtenem.
Hazaérnek az oviból. Kinga leveti a cipőjét, és bemegy a szobájukba. Van valami nyugtalanító abban, ahogy átmegy a nappalin. Utána indulok. Benyitok, a szőnyegen ül, háttal az ajtónak. Szemüvege az ablak párkányán hever. A déli nap pont rásüt. Az óriási szemüvegárnyék mint egy szörny magaslik fölénk a szoba faláról.
Ahogy meghallja, hogy mögötte vagyok, határozott, dacos mozdulattal végigtöröl az arcán. Jól ismerem ezt a mozdulatot, hisz annyiszor láttam egy mandulaszemű huszárleánytól.
– Valami baj van, Kingu? – kérdezem, és mellé ülök.
Elfordul.
– Talán bántott valaki? – faggatom tovább.
– Az oviban történt valami, szívem? – puhatolódzom. Mereven néz maga elé. Rezzenéstelen pillái alól óriási könnycsepp buggyan elő, és végiggördül pirosló orcáján. Látom, ahogy megfeszülnek az arcizmai, és egyszerre csak kitör belőle egy régóta tartóztatott érzelem.
– Gyűlölöm, hogy mindig kérdezgetik, „miért ilyen a szemed, Kinga”? „Miért van szemüveged, Kinga?” – kiabálja sírástól elfúló hangon. – Jön egy új gyerek, és nekem mindig el kell magyaráznom. Anya! Miért én vagyok ilyen, Anya? Miért az én szemem áll így? Miért nem másé? Miért nem a Jázminé? – kiáltja már kétségbeesve, vádlón az ajtón belépő ikertestvére felé.
Aztán hirtelen, mint akiből kiszáll az erő, a szőnyegre rogy. Egész testét rázza a sírás. Próbálom fölemelni. A bánattól ernyedt testnél nincs is nehezebb talán.
– Szeretnélek megölelni – súgom neki. Végre beleburkolódzik a felkínált ölelésbe. Így ülünk percekig, még csitul benne a keserűség.
– Tudod – mondom neki –, a gyerekek nem akarnak rosszat, csak kíváncsiak. És nem haragudhatsz a Jázminra, mert neki jó a szeme.
– Csak azt akarom, hogy ne nézzenek folyton, és ne kérdezzenek… – súgja elfúló hangon.
Jázmin könnyes szemekkel, topogva áll az ajtóban. Gyere ide, intek neki a fejemmel. Mellénk kuporodik, átölelem őt is. Megfogják egymás kezét, és így ülünk együtt. A szemüvegszörny lassan összezsugorodik, és eltűnik a falról.
– Hozok zsebkendőt, megtöröljük az arcotokat, és beszélgetünk utána még. Rendben? – simogatom meg a fejüket.
Beszélgetünk. De nem tudom, mit mondjak. Mit mondjak, amit nem mondtam eddig? Nem tudom, milyen magyarázatot tudnék adni a miértekre, amit hatévesen meg lehet érteni.
A szoba ajtaja előtt egy utolsó nagy levegőt veszek, mielőtt belépnék, amikor meghallom Jázmin hangját.
– Tudod miért fog ez neked sikerülni, Kinga? Mert te te vagy, és anya a mi anyukánk – és mintha nem is tombolt volna semmi vihar, kirohannak együtt a szobából.
Este, fürdés után Kinga mellém bújik.
– Tudod, gondolkodtam rajta, hogy miért van ez velem és a szememmel és veled – töri meg a csöndet.
– És mire jutottál?
– Tudod, Anya… – kezdi, majd hirtelen megölel. Beleremeg az egész teste, ahogy a vékony kis karjaival magához szorít. És ahogy kibontakozik az ölelésből, meglátom az arca élében, az orra fitosságában, a szája ívében, a szemöldöke rándulásában, orrcimpája dacos tágulásában, mandulavágású szemeiben azt a másik kislányt, akinek akkor még nem tudtam eleget segíteni.
– Tudod – fejezi be a mandulaszeműek cinkos pillantásával –, nekünk dolgunk van egymással.
