Vannak a szuperanyák, akik az iskolai farsangon magassarkúban és tökéletes outfitben árulják zérókalóriás süteményeiket, amit valamilyen menő állás mellett dobtak össze fillérekből – na, ők nem lehetnek evilági emberek.
És vagyok én. Bámulom őket hétdioptriás szemüvegemen keresztül a turkálós cuccaimban, kényelmesre taposott bakancsomat rejtegetve, mivel autó híján gyalog érkezem a teljesen népszerűtlen retro szendvicseimmel, amelyek a Norbi szerint halálos szénhidrát dózis sokszorosát tartalmazzák.
A szerepek megfelelő kombinálása sosem ment nekem. Néha kiváló háztartási cseléd voltam és anya. Máskor a család anyagi jólétéért felelős diplomás balek két állással, míg a férjem sportolni járt. Egyik szerep mellett sem jutott energiám magamra. Lestrapált, nemtelen erdei trollként léteztem.
Azt mondják, a belső kisugárzás kihat az ember megjelenésére.
Azt is mondják, ha magadtól nem változtatsz, akkor az élet rúg át másik pályára.
– Attól, mert van két melled, meg néhány lyuk rajtad, még nem vagy nő! Nem is tudom, mi vagy – vágta az arcomba a férjem egyik este, majd összepakolta a cuccait és örökre eltávozott az életünkből, magamra hagyva két gyerekkel, meg két beltéri macskával.
A filmekben a nő családja ilyenkor elégtételt vesz, így állítva vissza az egyensúlyi állapotot. Mivel nincs bátyám, apám meg a jégkrémre asszociál a „vendetta” szó hallatán, így nekem kellett útra kelnem, hogy megkeressem elveszett önbecsülésem és a bennem rejtőzködő nőt.
Időm nem lett több, a prioritások változtak meg. Nőnek látszani – ez került az első helyre.
Eltűnt harminc kiló, felkerült a póthaj, a műszempilla, alapdarab lett a kontaktlencse, a miniruha – csak ne legyek többé nemtelen.
A háztartás háttérbe szorult. A gyerekek is. Anyaként megbuktam. És bár a feleség szerepkör kiesett a forgatókönyvből, férj híján kénytelen voltam olyan mellékszerepeket is eljátszani, mint a kertész, mosógépszerelő vagy a rakodómunkás. Mivel az anorexia az egész napomat kitöltötte, továbbra sem volt énidőm. A „jó nő” imázs fenntartása kemény munka: gyűlöltem az álarcot, az edzéseket, az önsanyargatást, fel tudtam volna rúgni az utánam fütyörésző építőipari szakembereket, de úgy gondoltam, ez így normális: minden nő ezt csinálja.
Meg is érkezett a második terelőrúgás: kiszakadt egy porckorongom és lebénult a bal lábam. Hamar jött az érzés, hogy a lábfejem valaki máshoz tartozik, olyasféle mozgást eredményezve, mintha a „Walking Dead” egyik súlyosan fertőzött karakterét alakítanám.
Az idegsebész műtétet javasolt. Esetleg „B” verzió?
– A nehezebb út – motyogott a doki. Vágás nélkül gyógytornával, fizikoterápiával. Megpróbálhatja, de az idegszál végleg elhal, ha túl sokáig marad nyomás alatt.
Múltak a hónapok, de én továbbra sem tudtam járni.
– Figyelj nyomorék! – szólított meg kedvesen a negatív énem. – Vonszold vissza a tested a kórházba és könyörögj szikéért! A faszi simán megműt egy manikűrollóval, a hiányzó porcodat meg kipótolja a sminkszivacsoddal. Te akartál jó nő lenni, de magadat sem tudod ellátni. Megérte, ugye?! – tolta az arcomba az igazságot, én meg csak szipogtam és már nem a szuperanyákat néztem irigykedve, hanem az erkély előtt sétáló átlagembereket. Bánom is én, milyen lénynek néznek mások! Csak legyen még egy kis időm olvasni, főzni, túrázni, futni és megélni azokat az álmokat, amiket húsz éve elképzeltem magamnak.
Aztán barátnőm elvitt egy koncertre. A mai napig nem értem, mi történt ott és miért akkor. Valószínű, hogy a hónapok óta bennem száradó porcdarabok a tánc és egy pohár száraz fehérbor hatására lemozdultak az ideggyökről, és elkezdtek felszívódni a gerinccsatornában. Meggyógyultam.
A gyerekeim vagy felnőttek a feladathoz, vagy rájöttek arra, ha anya kiesik a családból, az nekik a legnagyobb szívás, mert az összes statisztaszerep rájuk hárul. Jobb anyát életben tartani. Bizonyos feladatokat átvállalni és alamizsnaként odavetni neki a hőn áhított „énidőt”, amiért évek óta rinyál, jelentsen az bármit is.
Új szuperképességem – a járás – birtokában csatlakoztam egy negyven pluszos nőket tömörítő túracsoporthoz. Novemberben a kitörni készülő magma felett sétálgattunk Izlandon, ahol olyan váratlan helyzetek erősítették idegrendszerünket, mint egy harmincórás járatkésés. Pontosan aznap éjjel jelent meg az égen a sarki fény.
Áprilisban smaragdzöld ír mezőkön eredtem nyolcszáz éves rejtélyek nyomába. Rájöttem, hogy a legjobb nők süvítő szélben, összeborzolt hajjal próbálják túlordítani egymást, hogy szerintük merre van a templemaley-i temető.
Faluról származom, olyan családból, ahol azt tartják: „új ház vagy hoz, vagy visz” és kártojásokat dobnak át titokban a szomszédnak. Egyetemistaként az alföldi magyar hiedelemvilág maradványait kutattam. Két évtizede halogatott álmom a kutatási eredményeimet tartalmazó könyv megírása. Készen vagyok két fejezettel.
Néha jógázom, néha futok, de van, mikor a falat nézve csak meditálok, hogy rájöjjek, miért ilyen hosszú az idáig vezető út.
A filmekben a nő családja ilyenkor elégtételt vesz, így állítva vissza az egyensúlyi állapotot. Mivel nincs bátyám, apám meg a jégkrémre asszociál a „vendetta” szó hallatán, így nekem kellett útra kelnem, hogy megkeressem elveszett önbecsülésem és a bennem rejtőzködő nőt.
Időm nem lett több, a prioritások változtak meg. Nőnek látszani – ez került az első helyre.
Eltűnt harminc kiló, felkerült a póthaj, a műszempilla, alapdarab lett a kontaktlencse, a miniruha – csak ne legyek többé nemtelen.
A háztartás háttérbe szorult. A gyerekek is. Anyaként megbuktam. És bár a feleség szerepkör kiesett a forgatókönyvből, férj híján kénytelen voltam olyan mellékszerepeket is eljátszani, mint a kertész, mosógépszerelő vagy a rakodómunkás. Mivel az anorexia az egész napomat kitöltötte, továbbra sem volt énidőm. A „jó nő” imázs fenntartása kemény munka: gyűlöltem az álarcot, az edzéseket, az önsanyargatást, fel tudtam volna rúgni az utánam fütyörésző építőipari szakembereket, de úgy gondoltam, ez így normális: minden nő ezt csinálja.
Meg is érkezett a második terelőrúgás: kiszakadt egy porckorongom és lebénult a bal lábam. Hamar jött az érzés, hogy a lábfejem valaki máshoz tartozik, olyasféle mozgást eredményezve, mintha a „Walking Dead” egyik súlyosan fertőzött karakterét alakítanám.
