Várandósan lehetőségek tárházával találkoztam a szülésfelkészítést illetően. 2024-ben lehet készülni dúlával, bábával, perinatális szaktanácsadóval, anya-magzat kapcsolatanalitikussal, hangtálas jóga meditációval, webinárral, könyvekkel, youtube-erekkel, influenszerekkel, a paletta végtelen. Alaposan fel is készültem. Ugyanakkor szembetűnő volt, hogy a gyermekágyi időszakot illetően sokkal szűkebbek a lehetőségek, nagyjából kimerültek néhány babaápolási tanfolyamban, meg olyan kérdésekben, mint hogy ’férjed meddig van szabin?’ és ’anyukád azért tud majd jönni?’. De hát mi a helyzet az egész további életünkkel, ami a szülés után jön? Nem kéne erre is készülni? Kérdezgettem én. Jogosan.
A baby blues gyorsvonatként törte rám az ajtót. Két héten át potyogtak a könnyeim a legkülönfélébb apróságoktól. A babám kólikával küzdött, rengeteget sírt. Elképesztő szorongással töltött el, hogy felelős vagyok ezért a kis jövevényért, amiből egy pillanatra sem lehet szabadságra menni. A sok emelgetéstől, egyhelyben szoptatástól beállt a hátam. Sokkal több időre lett volna szükségem házimunkára, öngondoskodásra, evésre-ivásra (ez eddig is ennyi ideig tartott?!), vagy csak néhány egyedül töltött percre, ám a szabadidőm megszűnt létezni. Közben ömlött rám az információ a védőnőtől, a rokonoktól, a social mediából, és én csak kapkodtam a fejem: vajon elég jól csinálom?
Mindeközben ezek a hetek ajándékoztak meg eddigi életem legszebb élményeivel is. Az első karácsonyunk hármasban. Ahogy a férjem arca felragyog, amikor ránéz. A semmihez sem fogható boldogság, mikor a babánk először mosolyog vissza ránk.
Ebben az érzelmi hullámvasútban, valahol a gyermekágy 4. hetében érkezett a mentőöv egy másik anyukától: ’ismered a Mamakört? Nekem nagy megtartó erő volt anno.’ Több se kellett, már jelentkeztem is az első babás csoportba, egy hónap múlva indult. Számoltam vissza a napokat.
Néhány orvosi vizsgálatot leszámítva ez volt az első hely, ahová kimozdultunk az akkor két hónapos kisbabámmal, ami télvíz idején önmagában is áttörést jelentett. Persze, ahogy az orvostól, először innen is elkéstünk, de itt nem kaptunk érte fejmosást. Az első babás csoportra öt-hat újdonsült anyukát és babáikat várják, és a kisbabás lét kihívásait járjuk körül 8 tematikus alkalommal két pszichológus moderálása mellett. Mindezt egy babzsákokkal és takarókkal berendezett szobában, ahol babáink játszhatnak, bármikor fesztelenül megszoptathatjuk és tisztába tehetjük őket (vagyis 60 percnél tovább is tarthat a kimenőnk), miközben beszélgetünk és teázunk, mintha csak valamelyikünk nappalijában ülnénk.
Ezen a csodahelyen ki lehetett mondani a kimondhatatlan gondolatokat, érzéseket. Mint például, hogy a férjem és én azt hittük, micsoda ötlet, hogy home office-ból dolgozzon, de valójában megőrjítjük egymást. Persze nem merem szóba hozni, hisz értünk csinálja. Kiderül, hogy hatból hárman jártunk így (a másik három pár pedig még nem próbálta). Hazamegyek, és megkérem, hagyjon fel a home office-szal. Megkönnyebbülten felsóhajt.
Vagy hogy a legtöbben nap mint nap tapasztaljuk a kettős mércét: ha apa egyedül tolja a babakocsit, az maga a szenzáció. Ha téged meglátnak a gyerek nélkül a lépcsőházban (pedig nyilván csak a postaládáig jutsz), a szomszédok kérdőre vonnak: és ki van a gyerekkel?
Kiderül, milyen szigorúak vagyunk önmagunkhoz is. Többször elhangzik például az a képtelen gondolat, hogy mi most épp ’nem dolgozunk’. A csoportvezetők segítenek ezt helyre tenni: ò, dehogynem, csak pénz nem jár érte!
A Mamakör azon ritka helyek egyike, ahol, ha a kisbabám sír, nem próbálják meg megmondani nekem, hogy szerintük mit kellene tennem, hogy abbahagyja. Ezzel azt üzenik, nálam jobban senki sem tudhatja, mire van szüksége a kisbabámnak. A temérdek jótanáccsal szemben ez végre segít, hogy anyaként kompetensebbnek érezzem magam.
Biztatnak minket, hogy a babánknak leginkább ránk van szüksége, méghozzá úgy, hogy jól vagyunk. Ha időt fordítunk magunkra, azzal példát is mutatunk. Feltettem magamnak a kérdést, mire szeretném tanítani a kislányomat: hogy mártír legyen, aki feláldozza magát a házimunka oltárán, mint anyáink és nagyanyáink, vagy arra, hogy az anyai énidő és öngondoskodás nem bűn, de még csak nem is luxus, hanem alapszükséglet? Ennek jegyében keresek egy gyógymasszőrt, aki végre helyre rakja sajgó hátamat. Kiderül, hogy apa és baba kitűnően el vannak arra az egy órára nélkülem is.
De talán a csoport legnagyobb hozzáadott értéke, hogy a vezetők arra biztatnak, hogy a nyolc alkalom után is találkozzunk rendszeresen. Így aztán ott vagyunk egymásnak az első bibinél és az első lépéseknél. Vagy amikor úgy érezzük, na ebből elég, most kell meghúznunk a határainkat. Úgy kb minden másnap.
Azóta a gyermekágyi viharok hős túlélőjeként, a sisterhood tagjaként küldetésemnek érzem, hogy én is minél több újdonsült anyukának továbbadhassam ezt a mentőövet. Lelkesen kérdezem hát ismerősi körben, anyukás csoportokban, Terézanyu pályázatban: ismered a Mamakört?

A határidő eltelt.