Harakiri desszertvillával
Ideje újrahuzalozni a helyzetet. Indián egyik otthon dolgozós napján végre összehozom az ezer éve tervezett találkozót Marianne-nal, a főszerkkel.
Jó újra látni őt üdén, mosolygósan, ropogósan új kiskosztümjében, frissen melírozott szőke haja lazán hullik szolidan sminkelt, szép arcába. Amikor megérkezem az étterembe, Marianne feláll, és összecsapja a kezét.
– Hát veled meg mi történt? – kérdezi.
A nyúzott képemre gondolhat, a karikákra a szemem alatt és a lenőtt, fodrászért kiáltó frizurámra.
– Biztosan emlékszel, nemrég született gyerekem – veszem könnyedre a figurát. – Kicsit strapásak a napjaim. – Dehát hol van az már!
– Mi?
– Már féléves is elmúlt a Bori, nem?
– Hét hónapos – pontosítok.
Hogy van az, hogy amíg az ember várandós, és látszik is rajta tisztességgel, mindenki ajnározza? Könnyen az a végzetes illúziója támad, hogy mindannyian egy nagy család vagyunk.
Rendelünk, közben Marianne tovább szövi a csevegés könynyű fonalát:
– Emlékszel arra a régi barátnőmre, a Gabira, akivel majdnem egyszerre szültetek?
– Hogyne! – derülök fel.
A hírtől, hogy más is szült mostanában, és esetleg más is úgy érzi magát, mint akit megcsócsált és kiköpött egy grizzly, már önmagában megkönnyebbülök.
– Mi van velük, jól vannak?
– Jól, persze – feleli Marianne. – Tudod, ott a kisfiú nyolc hónapos, most kezdte a bölcsit. Meg is tanult önállóan, késsel-villával enni.
Jesszus. Az én gyerekem nem tud se késsel, se villával.
– Nagyon bevált nekik a bölcsi. Gabi vissza is ment dolgozni. Reggel nyolcra biciklivel beviszi a gyereket, aztán bekerekezik a munkahelyére.
– Ó, tényleg? – nyögöm ki.
Elképzelem, amint cirka négy-öt órás kelésekkel, szoptatással tarkított éjszakai alvás(nak aligha nevezhető rettenet) után reggel hétkor felpattanok a cangámra. Miután a gyermeket rendes, foltmentes gúnyában biztonságosan bekötöm a gyerekülésbe. Fejünkre vidám, színes biciklissisakot pattintok, amelynek felvételét a gyermek nyugodtan tűri, sőt mi több, üdvözli. A kertkapuig sem jutnánk el. Ott terülnék el zokogva. De Marianne folytatja:
– Munka előtt Gabi beugrik a piacra. Mindennap főz a gyereknek.
– Nem adnak neki enni a bölcsiben? – csodálkozom.
Lehet, hogy üresben gyakorolják a késsel-villával való étkezést. Élesben csak otthon eszik.
– Ó, hát ki tudja, miből főznek ott. – Így Marianne. – Tudod, milyen a menzakaja. – És elfintorodik.
Én ne tudnám, egész életemben mást sem ettem. I love menzakaja. Állati hálás vagyok érte, hogy elém teszik készen. Ivánnal a pumázás mellett bevezettük a kajarendelést is, hogy mi is mindennap együnk meleget, muszáj.
– Gabi fontosnak tartja, hogy friss alapanyagokból készítsen kaját a kicsinek. Minden az alapanyagok minőségén múlik – szónokol Marianne.
Marianne úgy van a főzéssel, ahogyan én a könyvekkel. Voltam régen. Olvastam (vagy inkább írtam!) volna szakácskönyveket haszontalan regények helyett, most legalább főzni tudnék!
– Minden áldott nap főz? Miután nyolc órát lenyomott a munkahelyén? – hitetlenkedem.
Úgy hangzik, mintha Gabi egy olimpiai anyaválogatott gólkirálya lenne. Én meg egy NB 62-es csapat kispadon megtűrt tagja.
Marianne lelkesen bólogat.
– Elégedett is. Imádja a munkahelyét, szeret dolgozni.
Ő bezzeg szeret! Mintha én azért lógnék hétszámra az út túloldalán a gyerekkel, mert nem szeretek dolgozni.
– Hát ez… szuper – nyögöm, pedig még hátravan a feketeleves. – Sajnálom a rovatodat – szán meg hirtelen Marianne –, de remélem, élvezed a nagy anyagokat. Eljutnak hozzád az olvasói levelek? Majd átküldöm őket. Na, és miket csinálsz a cikkek mellett újabban? – szegezi nekem a kérdést. – Szerintem ideje lenne kijönni egy új regénnyel. Most, hogy kevesebbet tudsz írni a lapba.
Regény? Már megint?! Az előzőből is mi lett! Csak a túlélésre hajtok, ember, mit nem értesz ezen? – rikolt fel bennem egy hang. – Szóval írogatsz legalább szabadidődben? – sürget Marianne.
Majdnem felröhögök. Szabadidő!
– Marianne, nekem nincsen szabadidőm, mikor lenne?
És vajon megkérdezik-e valaha, hasonló hangsúllyal férfi íróktól, hogy írogatnak-e? Vagy nekik kijár a tiszta, elegáns írsz? Nagyot nyelek.
– Minden percemet kitölti a gyerek. De nem csak a perceimet, az összes gondolatomat, sőt a testemet is. Nem vagyok ura az időmnek, de még a gondolataimnak sem. Állítólag ez háromnégy éven belül enyhülni fog. Ha addig nem szülök újat. Figyelj, tudom, hogy nehéz elképzelni, de én nem járok sehova, nem találkozom senkivel. Kizárólag munkaügyben. De azt is inkább Skype-on, telón intézem.
Jézusom, nincs is életem. Mondjuk, anyám megmondta, hogy nem lesz. Csak azt nem, hogy ő sem lesz.
– Nem is sportolsz semmit? Régen úgy szeretted és annyira… – Látom rajta, hogy észbe kap, mielőtt kicsúszna a száján: rád is férne, baszki. – Nem.
– Kár – mondja. – Nem akarok okoskodni, de igazán jó példa a Gabiéké. Csak szervezés kérdése. Náluk be vannak fogva a nagyszülők, sorban állnak a piciért. És Gabi ragyog attól, hogy végre visszakapta a felnőtt életét – fejezi be, majd áhítattal belemélyeszti villáját a tányérján remegő málnás-csokis mousse költői halmába. – Ezt majd kiteszem a blogomra, isteni – teszi még hozzá.
Még egy szó erről a Gabiról, és átbökdösöm az ereimet ezzel a kurva desszertvillával itt. Csak szervezés kérdése, naná. Meg annak a kérdése, hány szülője maradt életben, a közelben, épen és egészségesen annak a szerencsétlen ifjú vagy kevésbé ifjú párnak, aki gyereknemzésre adta a fejét. Most az intézményekről, a bölcsis és ovis helyek hiányáról nem is ejtek szót, annyit írok erről. De minek, ha még a főszerk sem tudja?
De máris jön a kegyelemdöfés.
– És képzeld, Gabiék már tervezik a következő babát! Hármat szeretnének, nincs idő lacafacázni.
Ez a laza csevej úgy kockázza fel amúgy is egyre csappanó önbecsülésemet, mint sztárséf az articsókát, gondolom. (A friss, kiváló minőségű piacit.) Leszerepeltem, íme egy bukott anya. Itt írd alá, hogy minden tárgyból elhasaltál: főzésből, testgyakorlásból, felnőtt életből, írogatásból, többgyerekességből. Minek él az ilyen? Pláne minek ad életet?
Összeszedem magam. Marianne okos és empatikus nő. – De te hogy csináltad? – teszem fel neki a kérdést.
– Mit?
– Hát ezt az egészet. Neked is volt kicsi a fiad.
– Ó, hol van az már! Nem is emlékszem.
Miért akarja mindenki elfelejteni, hogyan élte túl a kisgyerekes éveket?
Miért is ne akarná?
Marianne fia húszéves, és Groningenben, Hollandiában tanul csillagászatot, ahol az apja is él.
A főszerkesztőm leteszi a villáját. Elfelhősödik az arca, egyenes vonallá feszül szája szépen rajzolt íve. Közelebb hajol hozzám.
– Nyilván emlékszem. Még egyéves sem volt Márk, amikor az apja visszament Groningenbe. Ő mindenképp menni akart, én maradni. Anyám volt a legnagyobb támaszom. Tudtam, hogy én ott nem kapnék munkát, lehetek háztartásbeli. Elképzelni sem tudtam félelmetesebbet, mint hogy a férjem tartson el. Meg persze kurva sokat veszekedtünk.
– Ezt még sosem mondtad el.
– Nem ez volt életem legvidámabb szakasza.
– Magadra maradtál Márkkal?
– Amint elment a férjem, másnap odaköltöztettem az anyámat. Velünk élt, míg gimis nem lett a fiam.
Csak nézek Marianne-ra, miközben kihozzák neki a kávét. Kavargatja lehajtott fejjel, beleejt egyetlen szem hófehér, apró édesítőtablettát. Mint tavon, amelybe kavicsot hajítanak, látom az arcán, ahogy hullámokat vetnek az emlékei.
– Végigcsinálta velem a legnehezebb éveket. Aztán szó nélkül elment. – Kihagy egy ütemet a szívem. – Infarktus. Még azt is megspórolta nekem, hogy ápolnom kelljen. Mindig azt mondta, csak azt adja meg az ég, hogy ő ne legyen gond a nyakamon.
Marianne rám emeli a tekintetét. – Hát megadta.
– Úgy sajnálom.
Marianne legyint, megköszörüli a torkát. – Ez van. Szar ügy. De neked itt az anyád.
Most kellene kimondanom, hogy anyám… De már a gondolatától is kiszárad a szám. Meg az enyém úgyis visszajön. Mondja mindig.
A közös ebéden második fogásként csak salátát merek rendelni, mert a „miért nem sportolsz?” egyértelműen a „csúnyán rád ugrott egy tízes” bájos parafrázisa.
Mikor elválunk, szépen megvárom, míg Marianne eltűnik az épületek között. Berontok a téren álló legendás hentesüzletbe, a Petróba. Állva befalok egy teljes szál sült kolbászt, mustárral, fehér kenyérrel. A hentesek megtapsolnak. Mintha egy balatoni büfében, falatnyi fürdőruhában falnék két lubickolás között.
Épp, mint aki most kapja vissza felnőtt életét, és nyomban méltó disznótorossal ünnepli.
