-Nem tudom, melyiket válasszam. – Sóhajtottam keservesen, a bizonytalanságból fakadó stressz okozta remegő hangon. A nappaliból a szobámba vezető csigalépcső fordulójában gubbasztva néztem le a tévé előtt vasaló anyukámra és a mellette pakolászó élettársára, Zolira. Mobilom a kezemben szorongatva vártam apukám válaszát a neki is előadott dilemmámra.

– Ez a te döntésed. Neked kell tudnod. – Nézett fel édesanyám, egy pillanatra abbahagyva a ruhák szépítgetését. Tudtam, hogy igaza van, mégis reszkettem a gondolattól, hogy rossz döntést hozok. Este kilenc óra tájt volt, október közepe, 2017-et írtunk. Én pedig napokkal korábban elhatározásra jutottam: Kilépek a jól menő munkahelyeimről (mivel több is volt, egyszerre három helyen dolgoztam, hogy olyan fizetésem lehessen, amilyet elvárok magamtól), búcsút intek a szerető családomnak és barátaimnak és végre meglépem azt, amire már egy jó ideje vágyom: Elindulok a nagyvilágba. Minden úgy kezdődött, hogy lediplomázásom után (ami csupán pár hónappal az előbb említett októberi este előtt volt, júniusban) fejest ugrottam az egyetem mellett már gondosan kiegyengetett felnőtt életbe, s energiával telve kezdtem bele karrierem építgetésébe. Minden úgy zajlott, ahogy annak lennie kellett, szépen ívelt fölfele, én pedig munkámban teljesen elmerülve elfeledtem a korábban oly lelkesen szövögetett kis terveimet. Mindez egészen addig a pillanatig tartott, amíg egy gyógytornász kongresszus keretein belül (amit csak azért vállaltam el, hogy megnyerjem magamnak a kollégáimat, akik nemigen voltak vevők az efféle eseményekre) egy véletlen folyamán rá nem bukkantam egy finn fizioterapeuta hölgyre. A vele való beszélgetés egy pillanat alatt kisodorta az életem eddigi nyugodt medréből. Ez a tíz perc eszmecsere eszembe juttatta a pár éve megélt amerikai utamat, amikor is megfogadtam, hogy megadom magamnak a lehetőséget megismerni a világot körülöttem. Akkoriban csak tizenkilenc éves voltam, a szüleimmel laktam és a tanuláson, a bulikon és a fiúmon kívül nem sok minden foglalkoztatott. Az óceánt átszelve, az amerikai határt átlépve, mintha csak a saját határaimon is túljutottam volna, s az elkényeztetett egyke lány, az ott felszedett kilókkal együtt olyan élettapasztalatokra tett szert, amelyek lehetlenné tették az addigi hosszútávú jövőről alkotott képnek a megtartását. Tizennégy hét után hazatérve megfogadtam, hogy amint tudok, kiköltözöm külföldre. Erre a döntésre került sor évekkel később, ezen az októberi estén, amikor egyszerre – ahogy ez lenni szokott – több kapu nyílt meg előttem. Állásajánlat Ausztriába, Németországba és Svájcba. (Igaz, hogy Amerikában még meg voltam győződve róla, hogy csak angol nyelvterületre és meleg helyre fogok menni, a három opció pedig még csak távolról sem közelítette meg az akkori elvárásaimat, de mégiscsak egy külföldi lehetőség volt, amire nyitottnak kellett lennem. Kész voltam a kompromisszumra a cél érdekében.) Túl voltam egy telefonos, egy skype-os és egy személyes interjún, illetve az ilyen nagy döntéseknél teljesen egészségesnek számító fel-feltörekvő kételyeken. Valami belül azt súgta, meg kell tennem. A kérdés már csak az volt, mikor és merre.

Két és fél hónappal később, túl a három különböző munkahelyemen történő felmondásomon, egy szakításon (az első igazán fontos fiúval az életemben) és a könnyes búcsún a családomtól és barátaimtól, december és egyben az év utolsó napján, szüleim távolodó kocsija után integettem, majd fejem felszegve vártam az új élet új kihivásait.

“Hát itt volnánk…” – Gondoltam, majd összeszerelésre váró ikeás bútoraimat érintetlenül a szobám közepén hagyva, fázósan összehúztam magamon a kabátot és elindultam felfedezni Svájc legszebb városának, Luzernnek a gyöngyszemeit. Ekkor berregett a telefonom egyet.

-Egy óra és ott vagyok szerelni a szekrényt! – Jött az üzenet, az alig két napja interneten megismert fiútól, aki merő véletlenségből Luzern közelében lakó magyar volt. Még nevetségesebb egybeesés volt mindehhez az is, hogy kiköltözése előtt az ikeában is dolgozott, így több tucat hasonló bútort rakott már össze. Az életben sokszor elég csak a legnagyobb, az első lépést megtenni, a többi pedig jön magától. Olykor pedig, ha nyitottak vagyunk rá, segítséget is kapunk hozzá.

Ma, majd két év elteltével, a harmadik költözésem és munkahelyem előtt állok, én, aki tavalyelőtt még egy mosást sem tudtam elindítani. Az életem már eddig is tele volt változásokkal, s van egy olyan érzésem, ez az egy, ami nem fog egyhamar változni.