“Miért félünk a folyamatos változástól, a fényárnyék játéktól, ha egyszer nem tehetünk ellene semmit, az égvilágon semmit?” (Lévai Katalin)

 

 

Jövőre ötvenéves leszek. Sok vagy kevés? Édesapámnak éppen ennyi adatott meg a földi létből, bár valószínűleg másképp képzelte; szerette volna élvezni életének munka utáni, nyugalmas szakaszát és bizonyára örömmel foglalkozott volna születendő unokáival. Nem tehette. Nem kapott rá időt.

Minden, folyamatosan változik. Persze vannak az életünkben kisebb, csekély jelentőségű és nagyobb mérvű változások. A változás lehet előre világosan látott,  eltervezett, de érkezhet váratlanul is, természetét, következményeit tekintve pedig pozitív vagy negatív. Aztán van úgy, hogy valami szuper dolgot remélünk a fordulattól, aztán csalódnunk kell. Előfordulhat az ellenkezője is; amikor jeges félelmet generál a bekövetkező változás, rosszra számítunk – aztán kiderül: a félelmünk nemhogy alaptalan volt, a végeredmény jobb lett, mint előtte.

Az elmúlt hetek alatt életembe beviharzó változásról egyetlen biztosat tudok: váratlanul, szélvészként mindent felborítva bukkant fel. Nem számítottam rá, sőt! Meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen rámzúdulhat, terveket elmosva, elképzeléseket lesöpörve. 

A betegségre nem lehet felkészülni és sosem jön jókor. Fel se tűnik, hogy élek, hogy egészséges vagyok és rutinosan teszem a dolgom: munkába járok, gyerekeket nevelek, százfelé szaladok. Nincs szünet, nincsenek fölösleges körök, kitöltetlen félórák. A nyár, a vakáció vége extra feladatokat is kínál: kezdődik az iskola, be kell vásárolni, megnézni, hogy megvan-e minden, be van-e fizetve, elő van-e készítve…

Aztán egy érzés, egy rossz érzés, ami előbb csak átsuhan, de később  megkapaszkodik és megszilárdul. Amiről tudom: jót nem jelenthet. Nem hagy nyugodni; sőt, erősödik, míg rászánom magam: orvos kell. Aki időpontot ad, kivizsgál, kórházba rendel. A várakozás kínzó hetei. 

Mindig jó alvó voltam. Eddig. Most az éjszakák keservesen lassúak. Gyötrelmesek. A nappalokat szeretem, mert könnyebb száz más dologra figyelni, mint önmagamra. Éjjel túl nagy a csönd és egyedül vagyok – magammal. Ilyenkor elkerülhetetlen, hogy abba is belegondoljak, amibe nem akarok. Nappal ura vagyok a gondolataimnak, a terveimnek, önmagamnak, de éjjel szembe kell néznem a tényekkel: van, ami fölött nincs hatalmam, létezik, ami ellen nem tehetek semmit. 

Fontos a vizsgálat eredménye? Természetesen, hiszen meghatározza a jövőmet; a sorsomat, a további életemet. Szeretnék ötvenéves lenni. Meg hatvan és majd hetven is. Szeretném majd látni a gyerekeim boldogulását az iskolakapukon túl is, szeretnék majd mosolyogni leendő unokáim csíntalanságain. Szeretném a párommal az eltervezett nyugis öregkort… 

Ami nem függ a vizsgálat eredményétől az az, hogy olyan már sohasem lesz az életem, amilyen eddig volt. Kaptam egy jelet, ami arra figyelmeztet, hogy – bármennyire közhely, de így van – egyetlen, véges életünk van. Segítőként dolgozom, büszke vagyok rá, hogy a munkám – a hivatásom. Gyakran sorolom magam hátrébb akár a családról, akár más területről van szó. Ugyanakkor tudomásul kellett vennem, hogy van az a pont, amikor meg kell állni és átgondolni, nekem mi a jó. Vagy legalábbis mi a kevésbé rossz.  És ha magamtól nem akarom észrevenni ezt a pontot, akkor az élet nyomatékosan az arcomba tolja.

Jövőre ötvenéves leszek.