Pár éve már időnként átszőtte a gondolataimat. Milyen lesz, milyen leszek én, hogy hat majd rám?!

Mikor először izzadtam le a szupermarket pénztáránál sorakozva, ráfogtam a munkámra, végül is hideg konyhán dolgozom és biztos most kijőve onnan, a meleg, úgy hat rám, mint egy pohár hűtött, jeges, csilis bodzaszörpre az asztalon, aminek a melegben gyöngyözni kezd a külsején a víz, eláztatva az asztal deszkáját. Ázottan, izzadtan, kipirult arccal álltam a sorban és azt éreztem ezt most mindenki látja. Persze akkor még nem gondoltam erre a változásra, illetve viccesen meséltem a kolléganőimnek képzeljétek, olyan voltam tegnap mint egy klimaxos.

Hm, klimax persze…

Azóta, minden menstruációmkor, pezsgőt tudtam volna pukkantani. Hurrá még itt van, hurrá még ,,élvezhetem”, valójában sosem éreztem nyűgnek. Tényleg örömünnepnek tartottam főleg édes anyám infarktusa óta, mert akkoriban, valami írást olvastam, hogy a nők a menopauzáig védve vannak az infarktustól. Ha egy kicsit is felbosszantottam magam valamin, vagy feszült állapotba kerültem, megnyugodva üdvözöltem, nem lesz bajom, elvégre még menstruálok és az megvéd, max, beleőszülök.

Aztán teltek a hónapok. Egyre sűrűbben ütötte fel a fejét a gondolat.

Elhagy majd a kollagén is és leesik az arcom. Húrrá, már nem csak a fenekem lesz a gravitáció áldozata, az arcom is. Nézegettem a tükörben és arra jutottam, az ízületeimnek is kell a kollagén elvégre, megint az Ultra Balatonra készülök had épüljön az a kocsonya a térdeimbe. Vettem hát egy hatalmas doboz kollagént és minden pohár elfogyasztása után, megnéztem a profilom a tükörben, majd guggoltam kettőt, ruganyosságom ellenőrzésére.  

Szentül hittem, hogy feszesebb a bőröm és rongáltam is a kolléganőm reggelente, forgatva az arcom előtte, hogy látja e a változást. Nem látta, de ezt betudtam a féltékenységnek, és ittam, hitem megtartásával tovább.

Majd letekertem a Balatont, ismét remek idővel és hatalmas boldogságban, mindenféle ízületi fájdalom nélkül.

Aztán eltelt pár hét.

Késik. Lehet, hogy nem jó dátumot írtam fel?! Hahó én vérezni akarok! Én még nem szeretném ezt a változó kort, én még nem vagyok annyira …vagy mégis.

Persze jöttek a barátnők a történetekkel. Munkatársnők a barátnői történeteivel. Ő már ekkor, és már ezen is túl. Idősebb kolléganők az ő történeteikkel, kinek így, kinek úgy, kit így ért el, kit úgy. Ezt és ezt tették, ezt és ezt ették. Volt aki örömünnepként élte meg, sőt tulajdon képen, mindenki örömünnepként élte meg. Nem kell betétet venni, nem kell nyáron vacakolni, és csak mondták, mondták, hogy mi a csudát izgulok miatta, örüljek neki ha már nem jön meg. De biztattak a felől is, hogy ez még egy pár évig elvacakolhat.

Aztán annyira jól sikerült a fohászkodásom, hogy vérezni akarok, hogy megkaptam. Dőlt belőlem, mintha dézsából öntötték volna. Másfél hét után már nem értettem, mi a csudát keresnek rajtam a szúnyogok, hiszen nincs mit kiszívniuk.

Vasárnap este nyolc óra, kórházi ügyelet vizsgálója. A kérdés pedig felém ennyi, mikor evett utoljára.

Műtét…

Az elbocsájtó szép üzenet mellett, ott volt a mondat. Változó kor.

Jobb félni mint megijedni, milyen hülyeség. El kell engednem ezeket a félelmeket, és nekem is meg kell találnom a jó oldalát ennek a változásban lévő életemnek. Elfogadni az változást, szándékosan nem írom azt, hogy öregedést, mert az majd egy következő életszakasz lesz.

Most változom, és nem csak belülről, amivel még van munkám, de kívülről is. A kollagénre ugyan még most is támaszkodom, de valahol, mégis láthatóvá szerettem volna tenni, hogy nem félek.

Három hónapja nem festem a hajam. Az infarktust elkerülve, az őszülés hagyott nyomot rajtam.

Hogy hagyom láttatni?! Hagyom. És mindemellett büszkén, sőt hirdetem is a tudatosságát. És nem csak Én. Ezzel az őszülést felvállaló magatartással egy csoporthoz csapódtam, mondjuk így. Ez is olyan dolog, mint a várandóság. Ha pocakot növesztünk, valahogy úton, útfélen pocakos nőkbe botlunk. No, Én most ősz hajtincseket látok mindenhol. Ha a tükörbe nézek akkor is, ha elmegyek dolgozni akkor is, ha bevásárolok ott is rendkívül csinos, fiatalos, divatos, vagány, belevaló nőkbe botlom. Pont ezt mondtam a lányaimnak is az elhatározásomnál. No para, anya vagány lesz, ne aggódjatok.

Most, miközben éppen félúton jár a frufrum a lenövesztésben, elég hittel kell mondanom nekik, hogy no para, mert valljuk be, nem az az elragadó látvány. Viszont a mosolyom, amivel viselem és a rúzsos szám, amivel próbálom a tekinteteket a fejem búbjáról máshová irányítani, azért az mindent visz.

Ezüstnő.

 Ez lesz belőlem. Nem őszhajú anyóka. Az új életem külsőségekben is láthatóvá válik. Pontosabban már most látható, és mi a vicces mindebben!? Sokkal tisztelettudóbban beszélnek velem a fiatalok. Ezt úgy értékelem, hogy az a tisztes őszes, amire férfitársaink olyan büszkék, az nekünk is kijár és kiélvezem minden percét, mert a tisztesen kívül szerintem, bölcsességet is láttat.