A borderline személyiségzavar főként a hangulat szélsőséges ingadozásával, önkárosító tünetekkel és kínzó érzelmi állapotokkal járó tünetegyüttes, De mi történik, ha az ember megkapja ezt a komoly diagnózist? Palkovics-Szabó Nóra elmeséli, és végtelenül hálásak vagyunk őszinteségéért, írásáért.
Egy hónapja jöttem ki a terápiáról. A két gyerekről a férjem és a nagyszülők gondoskodtak, meg az anyukatársak és óvónénik, akiknek örökre hálás leszek.
Nem nagyon tudom szépíteni, összeomlottam. Már másfél éve csak húzom a belem tegnapról mára. Előtte fenntarthatóra gyógyszerelve úsztam a permanens posztpartum depresszióban.
Aztán kiderült, minden borderline. Arcraesés, lenullázódás. Csúnyább diagnózist nem kaphattam volna. A vágásaim árultak el. Most már hálás vagyok értük, leástak az aljára, és onnan küldték a jeleket erősebben, mint addig bármi.
A folyamatos változás négy hónappal ezelőttig folyamatos romlás volt. Kis ártatlannak tűnő lépcsőfokok vezettek egyre lejjebb. Figyelmetlenségek, gyors hangulati ugrások a mindenhatóságból a teljes reménytelenségbe. Üres voltam belül, és a testemet is elkezdtem teljesen lemeríteni. A hiányzó belső tárat kívülről próbáltam tölteni, egyre ijesztőbb közlésekkel. Akik elviselték, mind szentek. Kis lámpákkal világítottak mind egy irányba: komoly segítséget kell kérnem.
Megtettem, mert alapvetően jógyerek vagyok. Jógyereknek lenni áldás és átok. Megfeleltem, társasan és társadalmilag bent voltam. Megfeleltem, nem mondtam ki, amit ki kellett volna.
Három hónap terápia nem elég a változásra. Három hónap befelé figyelés felvethet néhány kényelmetlen kérdést. Válaszok nincsenek, főleg csak a kérdések maradtak a terápia lezárásával. De ezek már szépen körbejárható konkrét kérdések: lehetek-e elég jó borderline anyuka? lehetek-e elég jó borderline társ? lehetek-e elég jó borderline barát?
És ki fog nekem megbocsátani? Ez nem a nem-a-te-hibád személyiségzavar. Ez a minden-nap-kontroll életforma.
Egy hónapja csinálom. Nem megy jól. Csak megy.