Reggelente állok a tükör előtt, munkába indulok: csinos szűk ruha, enyhe smink, ékszerek diszkréten, kezemben a szuper céges autóm kulcsa, már néhány emailt meg is válaszoltam éhgyomorra, fel is idegesítettem magam. Legalább 6 megbeszélésen lesznek kíváncsiak ma is a véleményemre. Jó ez a pozi, a szakmámon belül az egyik legizgalmasabb ma Magyarországon, nagy változások a cégben, kihívást jelentő feladatok, jól is fizet, jó főnök; mondaná egy fejvadász. Valami mégsem stimmel bennem. Tavaly, amikor idejöttem, jó lett volna még a nyarat a családdal tölteni a két munkahely között, de előbb munkába álltam, a próbaidőm volt a nyár, akkor még örömmel jöttem hazafelé esténként a nyári Duna-parton. Most viszont már hetek óta csak arra bírok gondolni, hogy ez nem az én életem, egy mókuskerékben vagyok benne, amiből nem tudok kiszállni. Egész nyáron itthon kéne majd lenni a gyerekekkel, vinni őket táborokba, utoljára ovis koruk előtt volt ilyen. És nekem is jót tenne napközben ücsörögni a teraszon, sportolásban megizzadni, nem az idegességben. Napról napra nehezebb elindulni és egyre erősebb ez a vágy egy másfajta nyár iránt. Vagy nem is csak egy nyár iránt.
Annyit vizionáltam egész tavasszal ezt a nyarat, hogy megkaptam! Júniustól itthon vagyok. Végre jó életem van: pihentetően alszom, egészségesen táplálkozom, rájöttem, hogy élmény a teraszon reggelizni, az avokádónak milyen jó íze van; és nem napi szükséglet a kóla és az édesség. A mindennapi jóga pedig csodákat tesz a testtel és a lélekkel is. Jó a családommal lenni, több időt töltök a gyerekekkel, már nem csak minőség van, hanem mennyiség is. A férjem is visszakapott engem, kivirult. „Szépségem” – mondja, miközben simogatja a fejem. Elhiggyem neki? Pár szál haj van már csak a fejemen, hitelesebb lenne, ha bármely más testrészemet simogatná eközben. De boldog a szeme, ha velem van. Három hetente egy hétig nem veszek részt a család életében, akkor többet használom a taj kártyámat, mint az ezt megelőző évtizedben összesen. Aztán újra jól vagyok, újra felszálló ágban.
Mintha két párhuzamos világban élnék, melyek élesen elválnak egymástól. Akárcsak Hoffmann hőse, azzal a különbséggel, hogy nekem nem az éjszakák és nappalok váltakoznak, hanem a hetek. Van a boldog családi életem, ami kéthetes periódusokat jelent, amikor önmagam vagyok. A tükörbe nézek és magamat látom. Akárcsak Edevis tükre a Harry Potterben: mindenki azt látja benne, amire igazán vágyik, a boldog emberek magukat látják benne. Azt csinálom, amit szeretek, és azokkal találkozom, akiket szeretek, nincs időm, sem kedvem játszmákra, felesleges dolgokra és olyan témákra, amik nem visznek előre lelkileg vagy szellemileg. A másik világban pedig egy ambuláns lap vagyok, egy túlélési valószínűség. Nem kérdeztem meg az orvostól, hogy az pontosan mennyit jelent méhnyakrák és máj áttét esetén. Mert eldöntöttem, hogy kijövök belőle. Mert nem akarok szimpla statisztikai adat és valószínűség lenni, mert a saját optimizmusom, akaratom és hitem mindezt magasabb szintre emeli. Eddig mindent elértem, amit nagyon mélyen akartam, bár meg kell hagyni ez életem legnagyobb projektje, ez most élet-halál kérdése.
Olyan ez, mint a hegymászó útja. Nagyon messze van a csúcs. Csak arra kell koncentrálni, amit tudok befolyásolni. Bármikor jöhet egy lavina, egy rossz időjárás, ami aláássa az eddigi erőfeszítéseket és elsodor, ezek ellen nincs mit tenni. Azonban van egy sor dolog, amiért tehetek: kitartás, felállni a rossz részeredmények után, végtelen optimizmus és életszeretet. Az optimizmus átragad másra is a családban. A kisfiam lelkes diák önkormányzati tag, tele ötlettel, pedig még csak három hete kezdődött a suli, máris lelkes DÖK-ös. Azt mondja, hogy jövőre ő szeretne lenni az elnök. Nem zavarja meg, hogy hatodikosokat nem szoktak megválasztani vezetőnek. Ahogy engem sem érdekelnek most a statisztikák, merek optimista lenni. Hagyom őt is optimistán élni és tenni a céljaiért.
Ez egy hosszú önismereti utazás, és nincs garancia, hogy odaérek. Miért kellett elmennem a falig, hogy rájöjjek, máshogy akarok priorizálni és élni? Nem hallgattam a suttogásra, most rám kiabált az élet. A lényem korábban szinte csak a munkáról szólt. Most kaptam egy esélyt a változtatásra.
Újra állok a tükör előtt. A kislányom kérdezi, hogy kié az a klassz sárga dzseki a fogason: „Anya, itt hagyta a tesód?” Nem, én vettem tegnap! Szerinte máshogy öltözöm egy ideje, igen, színesebben és lazábban, fejemen paróka. Azt mondják, jobb, mint amilyen a saját hajam volt, még bókot is kaptam rá. Eddig pont olyan volt a reggelem, amiket elképzeltem magamnak, jóga, majd reggeli a teraszon a férjemmel. Mindenki elindul a dolgára, én is. Hatást gyakorlok, nettó segítségnyújtás, máshogy van értelme az erőfeszítésemnek. Délután pedig megyek a suliba a gyerekekért, időben, és nem csak a késői vacsoránál találkozunk. Ez egy jó nap. Ezentúl ilyen lesz a többi is.
Már kimondták előttem, és én is érzem, milyen az, amikor a rák többet ad, mint amennyit elvesz.
