Bátor voltam mikor ott álltam édesanyám temetésén, gyerekként. Nem tudtam, hogy ezt bátorságnak hívják, talán ma sem fogom fel. Pedig bátrak voltunk, az apukám, a kishúgom és én is, ott álltunk Anyu nélkül. Bátor voltam és dühös, valaki elvette azt, aki mindig bátran állt mellettem.

Bátor voltam mikor ott álltam az apukám temetésén, a tinédzser kishúgommal az oldalamon, feleségként, egy kisfiúval a kezemben, egy kislánnyal a hasamban. Akkor és ott végleg fel kellett nőnöm. Bátor voltam és felnőtt, mert hármuknak még gyereknek kellett lennie.

Bátor voltam mikor ott álltam a bíró előtt, aki kimondta a válásomat. A kishúgom már felnőtt, a kisfiú és a kislány kamaszok voltak. Egyedül kellett őket felnevelnem, nem az én döntsem volt, de bátran vállaltam a kihívásokat. Jöttek is szépen, kamaszkor, lázadás, alkohol, szemtelenség, pályaválasztás, jó döntés, rossz döntés, éjszakázás, szerelem. Aztán kérdések, Anyu, Hogyan? Miért? Minek? Hogyan tovább? Válaszoltam, lehet jól, lehet, hogy rosszul, lehet, hogy azt hogy nem tudom a választ. Felneveltem őket egyedül, de bátran.

Bátor voltam, amikor ott hagytam azt a szörnyű kapcsolatot, amibe a válás után, menekültem. Hitelt vállaltam 44 évesen újra. Bátorság vagy hülyeség, lehet rajta vitatkozni, de nem érdemes, nem volt más választás, ez volt a megoldás, bátornak lenni és belevágni, újra építeni az otthont és magamat.

Bátor voltam, amikor regisztráltam egy társkereső oldalon. Vállaltam, hogy esetleg csalódni fogok, csalódtam, hogy talán megbántanak, megbántottak, hogy idővel az egészet pokolba kívánnám, a pokolba is kívántam. Aztán jött valaki, aki őszintén érdeklődött,  engem is érdekelt, ismét szerelmes lettem. Bátor voltam és boldog.

Bátor voltam, amikor a kedvesem édesapjához kellett költözni, hogy elláthassuk őt. Ott hagytam a kényelmem, a szabadságom, a biztonságom, mindent, amit az elmúlt tízen x évben építgettem. Újra beleugrottam valami ismeretlenbe. Vagyis ugrottunk, ketten. Nem könnyű, de együtt álljuk a sarat, bátran.

A bátorság nem döntés kérdése, benned van, benned fejlődik és növekszik és nekem úgy tűnik tovább adható. Én talán az apukámtól kaptam, mikor ott álltunk az anyukám sírja felett. Tovább adom a gyerekeimnek, akik bátran élnek, éreznek, döntenek. Néha butaságot csinálnak, van, hogy nem értem őket, vagy nem értek velük egyet, de bízom bennük, és biztatom őket. Talán az én bátorságom bennük tovább nő és tudom, bármikor kell bátornak lenniük, azok lesznek. Talán néha félnek, talán néha megijednek, de nem baj, tudják, hogy bennük is meg van a kellő bátorság.

A fiamban ahhoz, hogy elkötelezze magát, és családot alapítson, pedig a közvetlen előtte álló példa nem segíti. Mégis hiszi, hogy ő majd máshogy csinálja, mint mi az apjával, bátran hisz a boldogságban.

A lányomban ahhoz, hogy ne járt úton járjon, hogy menjen a feje után a saját boldogságát keresse, bátran.

Én bátor maradok, nem tehetek mást, bátran nézem, ahogy fejlődnek, elbuknak, felállnak, tovább lépnek, és tovább adják, amit tőlem kaptak, a bátorságot, hogy éljenek, hogy boldogok legyenek.

Talán egyedül ahhoz nem vagyok elég bátor, hogy elhiggyem, én vagyok a családom bátorságának forrása, így leírni sem merem. De hiszek a lányomnak, aki megteszi helyettem, aki nem csak bátor, hanem büszke is, az én bátorságomra, a bátorságra, ami nem csupán hétköznapok túléléséhez, hanem az élet megéléshez, a boldogsághoz kell.

Köszönöm Anyu!

A büszke, bátor lányod